Az idei harmadik kudarcos választás utáni éjjel Pest-szerte civil aktivisták plakátozzák a képem (akasztják a karikaturistát) sok-sok barátoméval együtt.
Én már vagy negyedszázada minden nap publikálok valamit arról például, hogy a rasszizmus nem szép dolog, de ezt sikerült valahogy olyan eredménytelenül tennem, hogy közben a közönségnek - talán éppen ezért -, kedve szottyant a rasszizmushoz. Dafke.Most sokan aggódnak, hogy a Népszavának is vége lesz. Aztán a többinek is. Látjuk, hogy megtörténik, hogy sorra esnek el a hatalomnak nem tetsző média intézményei. Következmények nélkül. Nincsenek illúzióim, fölöttünk is hamar napirendre térne a közvélemény.
Mint értelmiség, megbuktunk. Lehet, hogy addig nem hallja meg senki a szavunk, amíg nem borul ránk teljes csönd.
Hogy mi a legszebb mesterség? Igen, igen, jól emlékeztek: új világot alkotunk mi éhgyomorra még… Azt hiszem, ezt kéne kiírnunk a Népszava fejlécébe, ahol régen a marxi kiáltvány szerepelt: "Világ proletárjai, egyesüljetek!"
Soha nem kaptam annyi pozitív visszajelzést, mint az utóbbi években. Persze, könnyű ma sikeres karikaturistának lenni. Ahogy Juvenalis írta épp itt, Pannoniában, nehéz nem szatírát írni. Azt hiszem, nekem volt itthon a legjobb munkahelyem: elvileg délután négy és hat között "dolgoztam", de a lustaság gyakran 7-8-ig is elhúzta a leadást, a szerkesztők teljes idegösszeomlásától kisérve. Ha viszont korán adtam le a rajzot, egész nap a baleseti híreket böngészték, mert tudták, repülni mentem.
Harmadik generációs népszavás vagyok. Ez persze nem nagy kunszt, egy 141 éves napilapnál akár hatodik is lehetnék. Apám a lap olvasószerkesztője volt. És saját halottja. (Ezt a címet 2000-ben én is megpályáztam siklóernyővel, de csak egy mínuszos hír kerekedett belőle.) Ő komolyabban űzte az önpusztítás extrémsportját. Törzskocsmájában saját szék várta nap mint nap lapzárta után, amelyre biztonsági övet szereltetett, ha esetleg többet ivott aznap, ne essen le róla. Az a mondás járta akkoriban, hogy az értelmiség előtt két út van, az egyik az alkoholizmus. A másik ismeretlen.
Sajtótörténeti szempontból érdekesebb Ede bácsi, nagyanyám sógora, akiről mindenki azt hiszi, hogy csak egy városi legenda: ő jegyezte azokat a cikkeket, amelyekért letöltendő börtön is kijárhatott abban az időben. Ha nem hajtják el munkaszolgálatra, minden idők legbátrabb zsurnalisztájaként ünnepelték volna. A felszabadulás utáni rövidke sajtószabadság idején garantáltan egy sort sem írt.
Amikor engem ért az a megtisztelő felkérés, hogy maradjak a végsőkig kitartó csapatban, és folytassam, amit eddig - a korábbi fizetés töredékéért -, nem tudtam nemet mondani. Valójában nem is lennék autentikus baloldali teli gyomorral - ez a legszebb mesterség!
PÁPAI GÁBOR RAJZA
A rajzolás legalja, amit művelek: napilapos, politikai karikatúra. Nem is napi, a web2 korában, hanem másodperces. Lehet, hogy sokaknak egyfajta vígaszt jelentenek a rajzok, disszonancia-redukciót az elszenvedett megaláztatásokra, mégis évek óta szenvedek attól, hogy látom, mindez milyen hiábavaló. Részt veszek a politika nevű pankrációban, ugyanúgy ovációznak nekem a rajongók, és fújolnak az ellendrukkerek, mint a politikus nehézfiúknak, a figuráimnak. És eljött ez az éjjel is, amikor a plakátjaimat az ő arcukra ragasztják a gerillák. Persze nem rólam szól ez, bármelyikőtök arca lehetne azokon a plakátokon.
Kishon írta Izraelről, hogy "ez az az ország, ahol az anyanyelvünket a gyerekeinktől tanuljuk". Így van ez az ellenállás nyelvével is: engem is a fiaim vittek el a Sirályba, a Rohamba, a Bélába. Ezeken a helyeken egészen más baloldalt találtam, mint amit addig a munkám során megismertem. Okos, komoly, elkötelezett, bázisdemokrata fiatalokat. Vannak itt ház- és egyetemfoglalók, itt vannak az elmúlt évek megmozdulásain megismert tüntetők a Szabadsajtó útról, a jog- és környezetvédők, a kulturális és közösségi terek, műhelyek és blogok, a hajléktalanokat, bevándorlókat és mindenfajta sérülékeny csoportot fölkaroló aktivisták.
Gyermekkorom szuperhősei partizánok voltak, meg illegális kommunisták, és biztos voltam benne, hogy unalmas, eseménytelen kényelemben fogok megöregedni. Álmomban nem gondoltam, hogy a szabadságért és az egyenlőségért viaskodhatok egy újraéledő osztályharcban. Most elnézem a bársonyszékben pöffeszkedő kurzuskeresztényeket, és arra gondolok, ha valóban hívők, mit nem adnának azért, ha az apostolok közt nélkülözhetnének? És azt sem értem, hogyan történhetett meg, hogy a táblájával rasszizmus helyett baloldali megoldásokat követelő fiatalembert baloldali tüntetők ütötték meg.
Nem maradhattam külső szemlélő. Született már rajz miatt büntetőfeljelentés, törvényjavaslat (naná, hogy Jobbik), üzenetekben és országos lapokban fenyegettek, uszítottak ellenem. Legutóbb falfirkáért rabosítottak ott, ahol fal sem volt, a Szabadság tér közepén.
A civil jogvédők ebben is segítségemre siettek.
Már nem csak karikaturista vagyok, hanem egy, a plakátragasztó, transzparensgyártó, hajnalig fórumozó aktivisták közül. Onnan tudjuk, hogy jól csináljuk, hogy az önkény koránt sem bánik velünk olyan kesztyűs kézzel, mint mainstream ellenfeleivel, a politikai pártokkal. Na, ezek aztán valóban elhagyták őrhelyüket! A költségvetéssel, szervezeti háttérrel, mentelmi joggal és még ki tudja, mi mindennel fölvértezett professzionális politikusok nem vállalták a golyófogó szerepét, szabad elvonulásért sorsára hagyták a rájuk bízott várat.
Egy rádiószerelő barátomtól kértem egy marék színes kis alkatrészt, hogy kitűzzem: Ellenállás. Ha eljössz érte, szívesen adok belőle.
Ha azt látod, hogy a "képviseleti demokrácia" nem képvisel, a pártok nem pártolnak, csak tőlük fordulj el, ne a politikától!
Légy magad a demokrácia!
Az egyéni stratégiák a feladást jelentik: emigráció, kollaboráció, hősi(éhen)halál. Vagy ki lehet jönni a Blahára, ahol 23-án kilépnek a fényre azok, akik elkezdték az önszerveződést, hogy lássuk, sokan vagyunk, és nem vagyunk árvák attól, hogy a pártok elhagytak, vagy már nem is léteznek. Az itt épülő illiberális állam a szabadságodat kéri cserébe a túlélésedért.
Nem lesz felszabadulás. Te tedd magad szabaddá!
A legtöbben beletörődnek, hogy most legalább egy évtizedig ez marad. Tíz év múlva, mondd, hány éves leszel?
A Népszavának persze rajzolok, amíg kell és amíg lehet.
PÁPAI GÁBOR RAJZA
