Nem vitás, csakugyan "kegyelmi pillanatot" hozott az önkormányzati választás az Orbán-rezsim számára, bár pontosabb meghatározás lett volna, ha győzelmét nyugtázó parlamenti felszólalásában a kormányfő inkább kegyelmi állapotról beszél. Mert három egymást követő, megnyert választási erőpróba után, lényegében korlátlan felhatalmazás birtokában sokkal hosszabb idő áll rendelkezésére egy politikai értelemben vett pillanatnál.
Ez csakugyan kivételes helyzet. Orbán Viktort Európa szerte sok politikai vezető irigyelné is érte, feltéve, ha nem az ismert módszerekkel szerezte volna meg az uralmat országa felett. De mindazok, akik a jogállami normákat tiszteletben tartják, meg sem próbálnak létrehozni a Nemzeti Együttműködés Rendszeréhez hasonló szisztémát, inkább tisztességgel, a politikai közösség által elfogadott szabályok szerint vívják a demokrácia diktálta küzdelmeket. A magyar kormányfő ezt a kötelezettséget eddig is sikerrel kerülte meg - igaz: ebben komoly segítséget kapott az önsorsrontó, bár egyébként kétségkívül korlátok közé szorított demokratikus ellenzéktől -, és ezután sem fog másként viselkedni. "Végigvisszük, amit elkezdtünk" - jelentette ki mindössze tízperces parlamenti szónoklatában, semmi kétséget nem hagyva afelől, hogy ez mit jelent.
Nem azt mondta el persze, amire a közeljövőben konkrétan készül. De a korábbi nyilatkozataiból visszaköszönő, most újrahasznosított szólamok aggálytalan elősorolása azt jelzi, hogy a talmi retorika, a kommunikáció hamissága nem változik. Továbbra is "összefogás, együttműködés, egység" szentháromsága honol e tájon, mintha az ántivilág Hazafias Népfrontjának retroreklámját hallanánk; ezért aztán "az egész országé a győzelem", és persze a "néppárti, nemzeti" kurzusé. Holott nyilvánvaló, hogy ez nem igaz. Nem is kell annak lennie, hiszen valódi demokráciákban az ilyesféle lózungok eleve értelmezhetetlenek - minthogy a pluralizmus nem a választók egységes, hanem éppen különféle akaratát feltételezi. A mai Magyarország politikai palettája egyelőre még az ellenzék gyengesége ellenére is sokszínű, ezért amikor Orbán "az egység erejéről" értekezik, csupán arra hivatkozhat, amit a saját táborában fenntart.
Az egész ország nevében kisajátított választási diadal azonban a legprimitívebb populista frázis, amely csak az egyeduralom igazolását szolgálja. Hiszen ebből az állításból levezethető az a hatalmi logika, miszerint ha a Fidesz győzelme az egész országé, vagyis mindannyiunké, akkor a kormánypárt uralkodása méltán mindenekfeletti. Akkor nincs többé helye ilyen-olyan esélyegyenlőségi, méltányossági, kisebbségi szempontoknak, értelmetlen számonkérni a vesztesek képviseletének jogait, vagy akár a választási rendszer anomáliáit, egyáltalán bármit, ami a kétharmados fölényét kamatoztató, azzal gyakorta vissza is élő egypárti többségnek nincs ínyére. És természetesen képviselői hasznára. Mert nap mint nap látnivaló, egyéni sorsok és vállalati tapasztalatok egyaránt rávallanak: a hűbéri láncolaton kívüliek számára itt nem nő fű, a politikai lojalitás mindent, egyebek között a szakértelmet is felülírja. Ez nem is a múlt század hetvenes-nyolcvanas, hanem még a hatvanas éveiben megélt, "kommunista" viszonyok reinkarnációja.
Ha a mai rendszer korifeusait valóban érdeklik azok a visszajelzések, amiket "a valóságos magyar életről" kaphatnak, akkor mindenekelőtt látniuk kell, milyen rohamosan adják fel az egzisztenciájukban fenyegetett, a pártklientúrának kiszolgáltatott emberek épp az Orbán által oly nagy empátiával emlegetett "tartást és méltóságot". Persze, látják. És elégedetten nyugtázzák, mint a NER áldásos eredményét. Igen, ezt akartuk, épp így képzeltük a "munkaalapú társadalmat". Aki nincs velünk, vagyis nem "egységesül" a mi nemzetinek hirdetett vircsaftunk jegyében, az vagy elveszti a munkát, vagy nem is kap. Ez a politikai diszkrimináció már nem csupán az állami szektorban, hanem a privát gazdaságban is mindinkább működik, hiszen egyre több és több magánvállalat élére kerül "kormányközeli", de legalábbis a kurzusnak engedelmeskedő, netán kiszolgáltatott vezetés. Nem alaptalanul állapította meg a miniszterelnök, hogy "az emberek támogatják" ezt a társadalmi eszményt - mit is tehetnének egyebet, ha rövid úton rávezetik őket, milyen következményekkel jár az ellenszegülés.
Magyarán: ha belátják, hogy a szabadság és a függetlenség - az orbánista "szabadságharc" két rongyosra koptatott közhelye - valójában a rezsim legfőbb ellensége. És minden kizárólag annak érdekében történik, hogy igazában senki ne élhesse át többé ezeknek a fogalmaknak a tartalmát. Nem csak a politika terrénumát akarják megtisztítani attól a gondolkodásmódtól, amely alapvető, legféltettebb értékét látja benne, hanem a civilszférát is - sőt, ma már főként ez utóbbit. Mert nem pártoktól, nem az intézményesített fórumoktól tartanak a legjobban, hanem annak a társadalomnak a spontán reakcióitól, ami - jól tudják - egyáltalán nem egységes. Számottevő csoportjai, rétegei nem kötelezték el magukat a Fidesz mellett, ellenkezőleg: keresik a lehetőséget - ha úgy tetszik - a jövő kegyelmi pillanatát -, amikor majd nyíltan kibújhatnak a rájuk kényszerített álegység alól.
