Nekibőszült iskolaigazgató ver egy diákot, aki már el is terül, a feldühödött diri pedig igencsak nekilendülve püföli a szerencsétlent. Akinek a társai viszont mobiltelefonnal bőszen, arcukon kaján vigyorral, fényképezik a jelenetet. És közben örvendezve azt énekelik, hogy ez milyen nagyon jó, mert így legalább ki lehet majd rúgatni a heves vérmérsékletű igazgatót.
No meg a közutálatnak örvendő kémia tanárnőt is, aki miatt ez a diákverés történik, mert panaszkodni ment a rakoncátlan osztályra, melynek tagjairól nem állítható, hogy makulátlan kémia tudorok. Ellenben a bepipult tanerőről sem mondható, hogy túlzottan elől állt, amikor a jóindulatot, meg a humánumot osztogatták.
Kimondottan az a szivatós fajta, aki halálra élvezi, ha kipécézhet valakit, alaposan, élvezkedve megfingathatja, fölényeskedhet vele, rápiríthat. Szóval igazán kiállhatatlan. Ivana Saková meglehetősen jól játssza. Kiül rajta a gyönyör, ha diáknak kellemetlenkedhet, szinte erotikus mámor lesz rajta úrrá.
Egy húron pendül a magából kikelt igazgatóval, akit Kris Belligh kellő elvakultsággal és hevülékenységgel alakít. Tanárok és diákok egymással szemben olyanok, mint két ellenségeskedő párt, mint két kiskakas, aki összeveszett, és már így maradnak egy életre, mert lehetetlen a kibékítésük.
A híres Josef Kajetán Tyl Színház produkciója pedig olyan, mint egy virgonc, gunyoros, nyelvöltögető diáktréfa, amiben mindenki élvezi a féktelen rosszcsontkodást. Ráadásul ez egy kortárs opera, remek egyfelvonásos. Előtte üres a zenekari árok. Már furcsálkodunk, hogy egy opera esetében hogyan lehetséges, hogy magnóról megy majd a zene.
Aztán a nézőtér felől hangoskodva becsörtet egy rakat rumlis alak, úgy néznek ki, mintha éppen most érkeztek volna a grundról, úgy gondoljuk, ők lesznek az énekesek, akiknek ez a jelmezük. De a zenekari árokba tartanak. Akit az előző egyfelvonásosban pedig még frakkban láttunk, felpattan a karmesteri pulpitusra, saruban, klott gatyában, ujjatlan pólóban, így jól látszanak a karján a tetoválások.
Vojtéch Spurni zenei rendező és karmester fején fordított baseball sapka. És a zenekar elkezd valami fenemód pattogó, felpörgetett tempójú, fölöttébb szarkasztikus, az egész világot, és benne az opera műfaját is kigúnyoló zenét játszani. Olyan az egész, mint egy elnyújtott, nagy, végeérhetetlen röhögés, ami sehogyan sem akar abbamaradni.
Később kiderül, hogy azok az operaénekesek, akik az osztály tagjait játsszák, még cifrábban néznek ki, mint a muzsikosok. Égnek álló, virító színű hajak, mindenben szabálytalan, rikító, figyelemfelkeltő cuccok, mintha a polgárpukkasztás megtestesítői lennének. És azok is. Nem véletlenül akad ki rajtuk a kosztümös, hangsúlyozottan rendezett frizurájú, eléggé nyársat nyelt kémiatanárnő.
És aztán ebből az alapfelállásból lesz ne mulass!, égszakadás-földindulás, rohangálás, tébolyult diákcsínyek garmadája, tréfás szituációk sorjázása. Üdítő, kolosszális, fantáziadús dili az egész. Az énekesek kicsattanó örömmel telehancúrozzák a színpadot. Mindannyian jó színészek, fergeteges humoruk van.
Kerek Gábor, aki a zenét és a szöveget írta, veszettül telibe talált valamit. Nem akart mélyre szállni, nem akart a poklok bugyraiba elvezetni bennünket, de rendkívül mulatságos, üde, friss, görbe tükröt mutat nekünk, amit hatalmas ovációval fogad a közönség, Dominik Benes lendületesen elementáris rendezésében.
Az előtte lévő egyfelvonásos, A császár új ruhája, ugyanennek a teátrumnak a produkciója, közel sem ilyen jó. Ránky György már megzenésítette Andersen klasszikus meséjét, Pomádékirály új ruhája címen, és az a mű igencsak erőteljesen, gyilkosan metsző humorral kikarikírozza a hatalmi elvakultságot.
Most is észleljük, Jaroslav Kreck operájában, Magdalena Svecová rendezésében, hogy fölöttébb mulatságos dolgot látunk és hallunk, mégsem dől a nézőtér a nevetéstől. Az, hogy sakktáblán mozog valamennyi szereplő, és mindehhez még stilizált, szépelgő mozgásrendszer is tartozik, egyébként látványos jelmezekkel, kimódolttá, és ezért sokszor élettelenné teszi a produkciót.
Ez nagyrészt igaz Christian Henking Figaro című operájára is, ami egy mai teátrumba helyezi a közismert történetet, Raphael Urweider szövegével. Színpadi káoszt ábrázolva valódi káosz is keletkezik a deszkákon, kuszává váló cselekménnyel, Andreas Zimmermann rendezésében, a Svájcból érkezett Biel Solothurn Színház és Zenekar prezentációjában.
Érdekes a zene, kicsit imitálja Rossinit, de azért a mába hajlik, még rap is vegyül bele. Ebben az esetben is sokat kellene nevetnünk, de mivel inkább csak a humor imitációját kapjuk, jó, ha mosolygunk.
A Szegedről, kellő ottani támogatás híján, kényszerűen Budapestre került Armel Operafesztivál már komoly rangot vívott ki, nemzetközi szinten is. Szabad teret nyit a kísérletezésnek. Az pedig a kísérletezés természetrajzából fakad, hogy adódnak mellényúlások, és mint a Paródia példája mutatja, telitalálatok is.