Végre megtudtuk, mire kellett szavazni vasárnap. Igaz, kicsit későn szólt a miniszterelnök, hiszen hétfőn, a parlamentben mondta el, de jobb későn, mint soha. És a tudás a miénk, azt már senki sem veheti el tőlünk. E két utóbbi megjegyzéssel egyúttal megpróbáltunk méltóak lenni az expozéhoz, amely tele volt hasonló közhelyekkel. De az kétségkívül az újdonság erejével hatott, hogy az önkormányzati voksolás egyúttal kiállást jelentett a munka mellett.
Tudniillik a kormány célja a teljes foglalkoztatottság - ezt mintha már egy előző rendszerben is hallottuk volna -, aki tehát most a hatalmon lévőket ikszelte be, az megerősítette eme törekvést. Felmerülhet persze a kérdés, hogy aki nem rájuk szavazott - netán el se ment teljesíteni állampolgári kötelességét -, az vajon mind munkakerülő, naplopó, a munka ellensége-e, de ne feszítsük túl a húrt. Örüljünk, hogy Orbán Viktor egész Magyarországot munkába akarja állítani - ha sikerül, az mindenkinek jó lehet.
Ehhez azonban - a kedves vezető okfejtése értelmében - egység kell. Az egész ország összefogására van szükség. Vagyis be kell állni a kétharmad táborába. Hogy egy legyen a zászló. Ez a cél azért már egy kicsit több, mint amit egy voksolás eredményéből le lehet vonni. Márpedig a mintegy 44 százalékos részvételből és az abból következő jelentős fideszes győzelemből Orbán azt értette, hogy sosem tapasztalt összefogás látszik. Ami azért túlzás, még ha abban igaza is van, hogy az eredmények - látszólag - megerősítették a kormányt.
Ezen kívül aztán többet nemigen lehetett megtudni a jövőről az idei harmadik győzelmet méltató beszédből. Frázisból annál több volt benne. Például kiderült - ha eddig nem jöttünk volna rá -, hogy a jobb életet sem hitelekre, sem spekulációkra nem lehet alapozni. Aztán a miniszterelnök megerősítette, amit már korábban is mondott, hogy a pincéből feljöttünk a földszintre, de az emeletre kellene eljutni. Továbbá közölte, hogy elkerülendő a munkahely és a család közti választás csapdájába esés, bár receptet nem adott rá, hogy miképpen.
Egy magabiztos győztes állt a pulpituson, aki úgy beszél, hogy lényegében nem mond semmit. Mert nem is tartja fontosnak, hogy mondjon. Senkinek semmi köze a terveihez - ha egyáltalán vannak -, és ahhoz sem, hogyan kívánja véghez vinni őket. Mert az nem kétséges, hogy megcsinálja, ha akarja, hiszen teheti. A parlament azonban számára már csak díszlet. Nem lényeges. Ott semmi sem dől el.
A kedves vezető még azt is mondta, a győztesek meghallják azokat is, akik nem rájuk szavaztak. És a nagy egység közepette ők is számíthatnak rájuk. Különösen, ha beállnak a sorba. Ha nem akarnak beleszólni semmibe és ha áhítattal bámulják a vezért.
Vastapsolni azért lehet.
