Igazi népmesei figura volt Váradi András. És azt kell mondani, hogy igazi, XXI.századi népmesei figura. Illetve, muszáj pontosítani: a XXI. század Magyarországának balladai alakja. Úgy kezdte pályafutását, úgy bukkant föl a hazai politikai életben, mintha csak egy kitalált hős lenne, a földjével, az állataival, harcaival a gazdagok, a birtokosok, a helyi kiskirályok ellen, de sajnos nem úgy végezte, ahogy a klasszikus mesék főszereplői; ő nem nyerhette el méltó jutalmát, ez a juhász nem üthetett senki fejére a botjával - bár megpróbálta -, neki csak egy méltatlan mesevég jutott. A választások előtt néhány órával kerekítette le történetét, ott a Fejér megyei éjszakában, küzdve a jobbért, bízva az emberekben, plakátragasztásról hazafelé tartván, lett egy baleset áldozata, esélyt sem adva, hogy kiderüljön: szeretik-e a nálunk a mesehősöket, vagy - mint vélem - tényleg nem a mesék világát éljük.
Váradi András juhász sosem lett volna Alcsút polgármestere. Ha hittek volna neki, vagy - másként mondom - mertek volna hinni neki, már rég tömegek álltak volna mögötte. A falu népe egy emberként küzdött volna juhászáért, kaszára-kapára kapva űzte volna ki a disznófejű nagyurat, harcolt volna az igazságtalanság, a méltatlan bánásmód, az elrabolt földek, a kifosztott kisemberek miatt. A XXI.századi juhász úgy halt meg, hogy nem tudta elvégezni a dolgát, csak itt hagyta két kicsi gyermekét, s még azt sem tudta rájuk hagyni, hogy apjuk az igaz ügyért halt meg.
Pedig azért halt meg. Azért akart közéleti szerepet vállalni, azért akart a falu gazdája lenni, hogy ott, legalább ott, megteremtsen egy igazságosabb világot. A mi mesehősünk idő előtt jött és emiatt idő előtt kellett távoznia.
A mai Magyarország nem lehet még az igazságosság otthona. A 2014-es Magyarország azt mondja magáról: hagyjunk szabad utat a félelem gerjesztőinek, ne álljunk útjába a fenyegetőknek, a zsarolóknak, ne akarjuk leleplezni a hazugságokat, semmiképp ne keresztezzük szándékaikat. A mai Magyarország többsége nem akar dönteni saját sorsáról, mert attól tart, hogy pórul jár, ezért inkább nem mond semmit, nem megy szavazni, otthon marad, abból talán nem lesz baj. A mai Magyarország nem hisz a meséknek, neki az a realitás, amit itt lát: ott felül mindent szabad, itt lent jobb hallgatni. Mert ha nem ezt teszi, megüti a bokáját, áldozat lesz, ha nem is feltétlenül az országút áldozata.
Kifinomultabb módszerek vannak, megvan az összes instrumentum ahhoz, hogy a harcolni akarók elrettentő példaként hassanak; a hatalom nem szereti, ha ráncigálják a bajszát.
Hát nem is ráncigálják. Ezt jól mutatták az idei választások, Orbán Viktor szép kifejezésével, háromszor fenekelték el az ellenzéket, háromszor üzenték meg a világnak: e tájon a népet nem érdeklik a demokratikus vívmányok, és háromszor hívták föl rá a figyelmet: nincs, aki nekik ellen tudna állni. Még csak a Békemenet tömegére se nagyon volt szükség, elég volt csak rámutatni az ellenzéknek nevezett formációkra és máris tudta a világ: a mai magyarokkal nincs mit tenni.
Ők ezt akarják.
Az ország többségében, a legtöbb faluban, községben, városban nem akartak semmit sem tenni. Maradjon csak minden, ezúttal öt esztendőre, a régiben. Hiszen látták ők, mennyivel több erő lakozik a kormány embereiben, hogy csak onnan kaphatnak pénzt, mert hát mi lesz velük, ha ellenük mennek? Hát nem megmondta Orbán, hogy csak a velük együttműködők számíthatnak a kormány jóindulatára? Emezeket, a másikakat, úgymond ellenzékieket, még csak látni se lehet nagyon, plakátra se futja nekik, mihez kezdenének a megszerzett településsel?
Ennek megfelelően nem is mentek el szavazni. Fogalmazhatunk úgy is: nem a váltó hangulat, hanem a váltásra alkalmas formáció, személy hiányzott. Különösen feltűnő volt ez a jelenség a fővárosban; hová lettek a büszke budapestiek? Hová lettek azok a szavazók, akik áprilisban még megmutatták: a Fidesz nélkül képzelik el a jövőt? Miért maradtak otthon, például a VII. kerületben, ahol még tavasszal ellenzéki jelöltet vittek be a parlamentbe? Miért nem söpörték le Wintermantel Zsoltot Újpesten?
És persze sorolhatnánk, de - kérdezhetjük ugyanakkor - miért mentek el Szegeden és erősítették meg Botkát és miért szavaztak olyan egyértelműen a XIII. kerületiek Tóth Józsefre és csapatára? Ezekre a kérdésekre azért fontos a válasz, mert a sikeres emberek, a sikeres baloldali városvezetők adhatják a receptet ahhoz, hogy a baloldal az következő négy, illetve öt évben megtalálja a Fidesz legyőzéséhez vezető utat.
Most, bármennyire is kozmetikázzuk az eredményeket, akárhogy keressük a kapaszkodókat, amelyek alapján biztatónak is tekinthetnénk a mostani eredményeket, csak becsapnánk önmagunkat: 2014 őszén a magyar baloldal elszenvedte idei harmadik vereségét. A főváros a Fideszé maradt, a megyei jogú városokat, Szeged kivételével, ugyanúgy elvitte a kormánypárt, mint négy éve, vagyis azt kell mondanunk: konzerválódtak az erőviszonyok. És konzerválódott a hangulat. Illetve tovább nőtt az apatikusak száma. Azoké, akik már semmiben és senkiben nem hisznek, így aztán szavazni sem mennek el.
Váradi András legalább még hitt valamiben. Az alcsúti juhász nekiment a hatalomnak. De a magyarországi mesékben nincsen happy end…
