- Milyen nyelven beszélgessünk, németül vagy franciául - kérdi huncut mosollyal. Merthogy a debreceni leánynevelő intézetben iskolatársával, Szabó Magda későbbi írónővel a polgáriban nem csak magyarul beszéltek. Gyorsan megegyeztünk és nyugodt hangon, anyanyelvén kezdte lapunknak mesélni küzdelmes életútjának, célba érésének stációit. Polgári családból származik, eminens diák volt.
- Tiszadobon láttam meg a napvilágot. Édesapám főmolnár, édesanyám jómódú gazdaasszony volt. Testvér nélkül nőttem fel, szüleim legszívesebben úgy öntötték volna belém a műveltséget, mint zsákba a lisztet. Első gyermekkori emlékeim között őrzöm a hegedűszót és az éneklést, kézimunkázni és rafiát fonni is megtanítottak. Az elemi iskola négy osztályát a falumban jártam ki, ahol selyemhernyó tenyésztésével is foglalkoztunk. Az érte kapott pénzből az árváknak vett meleg ruhát a tanítónk. A debreceni Dóczi Leánynevelő Intézetben - ahová polgáriba jártam - egyike voltam azoknak, akik jó tanulmányi eredményeik jutalmául a középiskola befejezéséig a tandíjnak csak a felét fizették. A kollégiumban kinyílt előttem a világ; különórákat vettem németből, zongoráztam, Tisza-vidéki lányként úszni is megtanultam. Ezt követően a debreceni Női Felsőkereskedelmi Iskolába írattak be, ahol elsajátítottam a német és a francia nyelvet. 1942-ben érettségiztem, kitűnővel.
A pályaválasztás nem volt kérdéses.
- Elszomorított az elhanyagolt csecsemők és kisgyermekek helyzete. Mindegy, hogy hol, segíteni szerettem volna rajtuk. Szüleim ellenkezése dacára a védőnői hivatást választottam életcélul. A Debreceni Klinika Védőnőképző Intézetébe kerültem, ahol olyan kiválóságok voltak a példaképeim, mint Törő professzor, akinek a szakkönyveiből generációk tanulták az orvoslást. Belgyógyászatból és sebészetből az osztályunk mintának számított. Dolgoztunk éjszakai műszakban is a szülések levezetésénél. Tanulmányaimat a II. világháború szakította félbe; a sebészeti gyakorlatot a katonai osztályon folytathattam.
Bátor volt és elhivatott.
- A hadiállapot nap, mint nap próbára tett, de erős és bátor voltam. Szinte hihetetlen, hogy háborús körülmények között 1944. június 16-án államvizsgáztam védőnői és ápolónői szakon. Gyakorlati munkámat Tiszafüreden kellett volna folytatni, ahol átéltem a bombázásokat. A harcok miatt kénytelen voltam a szüleimhez hazamenni Tiszadobra, ahonnan sokan Nyugatra menekültek. Mi maradtunk, s nekifogtunk felépíteni az új életünket. Kinevezésemet a háború után, 1948. január 2-án kaptam meg a Népjóléti Minisztériumtól, amely a Nyírlugosi Egészségvédelmi Körbe irányított. A három községhez nagy kiterjedésű tanyavilág is tartozott. A körzetemben évente 240 csecsemő született, postakocsival és gyalog kerestem fel őket. A tanyákon kétségbe ejtő állapotok fogadtak. A legtöbb helyen a szülések háznál történtek, magas volt a csecsemőhalálozás, a betegek csak ritkán találkozhattak orvossal a nagy távolság és szűkös anyagi helyzetük miatt. A csecsemőket gyakran rongydarabokba, újságpapírba pelenkázták, pálinkába áztatott kenyérdarabokkal nyugtatták. Mindent megtettem a káros szokások ellen. Felkerestem a lelkipásztorokat és kértem őket, hogy szentbeszédükbe foglalják bele: a szülők vigyék orvoshoz beteg gyermekeiket. Feladatom volt a tébécés és rákos kicsik gondozása is. Nagyon büszke voltam, hogy négyévnyi szakadatlan munka után a csecsemőhalandóság a körzetemben 15 százalékról 7 százalékra csökkent.
Férjével a Nyírségben ismerkedett meg.
- Nehezen élő földműves család gyermeke volt, Nagykállón érettségizett, állatorvos lett. 1952-ben kötöttünk házasságot. Innen Budapestre költöztünk, ahol az egyik egészségügyi intézmény igazgatójává neveztek ki. Anatómiát, bakteriológiát és közegészségügyet tanítottam az államvizsgával végződő képzésen. 1981-ben nyugállományba mentem, férjem sajnos 1995-ben elhunyt. Azóta egyedül élek, élvezem az Egerben lakó lányom - aki a megyei kórház rendelőintézetének igazgatója - és az ő családja szeretetét, valamint Bükkszék lakóinak megbecsülését.
