A produkció világossá teszi, hogy magyarok üldöztek halálba magyarokat, akiket aztán a németek végeztek ki. De már ők is sokallták a tempót. Visszaküldtek volna határainkon belülre innen kiebrudaltakat. Csak éppen a sorompók nem emelkedtek fel.
Mohácsi János rendező - aki testvérével, Mohácsi Istvánnal írta az "e föld befogad, avagy számodra hely" című darabot, amit az Örkény Színházban mutattak be - szeret történelmi kataklizmákról beszélni. Kedveli a deszkákon a kiélezett helyzeteket, melyekben élesen megmutatkozik az ember természetrajza.
Az, hogy valamennyiünkből kibukhat az állat. Szerető családapák válhatnak őrült gyilkoló géppé. Szelídnek tűnő polgárok érzéketlen barbárokká. Beindul a tömegpszichózis, mellyel ki lehet forgatni az embereket önmagukból. Mohácsi előszeretettel ábrázol tömeget, ami az Örkény kicsi színpadán nehéz. Néhány ember képviseli a gyilkosokat és az áldozatokat is.
A színészek egyszer éppen öldöklőket játszanak, máskor halomra ölteket, ahogy Örkény István Pisti a vérzivatarban című darabjában is lehet bárki gyilkos, de áldozat is, vagy éppen Görgey Gábor legtöbbet játszott drámájában, a Komámasszony hol a stukkerben?, akárkihez kerülhet a hatalom, és bárki válhat lidércesen kiszolgáltatottá.
Tényleg örkényi jelenet, amikor a kivégzendők - Takács Nóra Diána, Kocsis Pál, Némedi Árpád megszemélyesítésében - ott állnak a maguk által ásott gödör szélén, és az öldöklők ügyetlenkednek. Többször csütörtököt mond a fegyver, egymásra tesznek megjegyzéseket, vagy éppen a megfelelő pillanatban akarják lefényképezni, amikor a legyilkoltból éppen kiszáll a lélek, ezért hátráltatják azt, aki már éppen meghúzná a ravaszt.
Vagyis a kisszerűség, a szervezetlenség, vagy éppen a hiúság totális zűrzavart, abszurd helyzetek sorát idézi elő a legtragikusabb pillanatokban is. Olyan flegmák a katonák, mintha a világ legtermészetesebb, leghétköznapibb dolga lenne a tömeggyilkosság. Kicsit még érdekes, fényképezni való, de azért rutinos dolog. Már-már ingyen cirkusz.
Van a műsorfüzetben egy döbbenetes fotó. Egy gödörben halottak hevernek, a gödör szélén férfi guggol, egy fiatal tiszt pedig laza terpeszállásban, bal kezét könnyedén zsebre dugva, a másikkal pisztolyt fogva a halálra ítélt fejéhez magától értetődő természetességgel teszi azt, ami elfogadhatatlan.
Mögötte pedig bámészkodva, akár karba öltött kézzel ácsorognak katonák, mintha vásári látványosságot néznének. Az ismeretlen nevű fotós annyit írt képe hátlapjára, hogy "Az utolsó zsidó Vinnicijában." A városban 1941-ben végrehajtott halálos ítéleteket a 28 ezer összegyűjtött zsidó származású ember közül senki nem élte túl. Bevégeztetett.
Mohácsi az előadásban mementót állít. Nem hagyja nyugodni, ahogy testvérével fogalmaz, "a XIX. század vége óta egy ország, konkrétan ez itt, a miénk, időnként levedli népessége egy részét. Ha nem kapnak észbe, és nem menekülnek el idejében, akkor hazájuk akár meg is öli őket."
Először egy gyanútlannak tűnő zsidó családot látunk, Gyabronka Józsefet, Bíró Krisztát és Gálffi Lászlót, akik ünnepelnék a szombatot, de baráti hírnök érkezik, hogy inkább meneküljenek. És nem hisznek benne, hogy ezt kell tenniük. Tétováznak. Képtelenek elhinni azt, hogy megtörténhet, amiről mi már tudjuk, hogy megtörtént.
Lazán egymáshoz illeszkedő jelenetek sorát látjuk. Egy abszurdisztán halmazt. Látjuk azt is, ahogy egy határőr csak úgy megmakacsolja magát, és nem akarja visszaengedni a zsidókat az országba. Kovács Márton a jelenetekbe is beépülő zenekara feszülten halk, dermesztő hangokat hallat, futkoshat tőlük az ember hátán a hideg. A tragikus és a röhejes szituációk egymásba folynak.
Legvégül a maradék zsidók, mint akiket a föld felszínéről is száműznek, kimennek a színről. Csak fekete árnyképüket látjuk már, a sziluettjüket, ennyi maradt belőlük. Aztán egyenként ezek az árnyalakok is oszlásnak indulnak, mintha csak egy könnyed szellő, vagy akár gáz, atomjaira szedné őket, szertefoszlanak.
Az előbb még voltak, most pedig nézzük a semmit. Döbbenetes. A produkció még nincs egészen kész, vannak kevésbé ütős mozzanatok, ritmushibák, üresjáratok. Ezek nagy része valószínűleg az előadások közben helyre döccen.
A színészek valamennyien átélten, erőteljesen játszanak, az említetteken kívül Debreczeny Csaba, Dóra Béla, Epres Attila, Kerekes Éva, Kerekes Viktória, Novkov Máté, Patkós Márton, Pálya Pompónia, Vajda Milán, Varga Lili dob be apait-anyait. Fontos előadás. Húsba vág. És borzasztóan fáj.