Bele lehet szerelmesedni a technikába. Meg lehet mámorosodni tőle, és akár farkasvakságban is szenvedni. David Doiasvili rákapott a süllyedők, a mindenféle irányba mozgatható színpadelemek ízére. Valósággal megrészegedett tőlük. Mint egy gyerkőc belefelejtkezett a játékba, mint aki már nem is lát, nem is hal semmit ezen kívül, történik bármi is.
Történhet akár Shakespeare nálunk legtöbbet játszott darabja, a Szentivánéji álom, a maga reneszánsz gazdagságával, melyben előkelőségek és kétkezi mesteremberek egyaránt szerepelnek, melyben hódít a tébolyító, őrületbe kergető szerelem, ami űzött vadként hajt mindenkit.
Hogy aztán legyen vígjátéki kibékülés, elrendeződjenek a dolgok, eloszoljon a káosz, és minden elkámpicsorodás, letargia, sötét, rémes vízió ellenére, kitisztuljon az ég, egymás karjaiba boruljanak a szerelmesek az átélt kalandok után, immár gazdag élettapasztalattal.
Kérdés mennyire tudják eljátszani ezt a süllyedők, amik a színészeket háttérbe tolják, és izgalmasabbakká válnak, mint az emberek, akik olykor csak mozgó színfoltoknak tűnnek a nagy vízióban, képek pazar egymásba hömpölygésében.
Látványorgiában van részünk a Szentivánéji álom előadása közben
Azért az lefegyverző, ahogy színpadelemekből megteremtődik az erdő, és állandó mozgásban van, szinte susognak a fák, kiismerhetetlen a labirintus, amint a színész megy benne, megint újabb és újabb alakzat formálódik, ami tud fenyegető, gyilkosan fojtogató, ugyanakkor simogatóan engesztelő is lenni. Hívogatóan mesés, de kegyetlenül magába záró, dühödten eszeveszett, elveszejtő.
Az más kérdés, hogy gyakran nem a színészek átélését érzem, és azt, hogy szárnyalnak ebben a varázsdíszletben, hanem, hogy óvatosan igyekeznek a lábuk elé nézni, nehogy megbotoljanak, lezuhanjanak, nehogy tragikus baleset történjen. Gyakran a civil embert látom, legalábbis a premieren, aki tart a rázúdult technikától, érthető okokból félti a testi épségét.
Nem sikerült harmonikusan eggyé olvasztani a nagy gépezetet, és a humán erőforrást. Mindezt elképesztő, gyönyörű, ezer színben és formában pompázó megvilágítás is nehezíti, szűrt fények és élesek, bántóak és engesztelőek, a fények orgiája önállóan is lenyűgöző látvány.
Szegény színészek eltörpülnek, jelentéktelenné válnak. Még a vaskos, hangos, bumfordi mesteremberek sem hívják fel magukra különösebben a figyelmet. Alig nevetünk rajtuk, pedig ott van köztük Reviczky Gábor, Szarvas József, akik igazán nem a pasztell színeikről híresek, tudnak harsányak, figyelemfelkeltők, bővérű komédiások lenni, de most ők is csak ugrabugrálnak, jópofiznak, elvannak a színpadi útvesztőben, ami sok tekintetben elnyeli őket.
A nagy színházi teoretikusnak, Gordon Craignak volt álma az ember nagyságú szuper marionett, aki éppen olyanra tervezhető, amilyenre a rendező képzeli, nem öregebb, nem fiatalabb, nem soványabb, nem kövérebb, nem izgágább és nem lomhább a kelleténél. Vagyis a kompozíciónak pontosan olyan tökéletes része, mint egy remekműveket alkotó festő vásznain az emberek.
Csakhogy a színházban éppen az az izgalmas, hogy soha nem tud ilyen tökéletes lenni, éppen azért, mert legfőbb alkotóeleme a színész, élő, tehát sok mindenben esetleges. A rengeteg esetlegességet kell úgy összeszervezni, hogy abból épkézláb produkció kerekedjen ki, ami rengeteg elemében előadásról előadásra kicsit, vagy éppen nagyon más.
A színházat mindig izgatták a végletek, a commedia dell' arte például főleg rögtönzésen alapult, de az is támaszkodott állandó figurákra. Amikor pedig a filmet is beépítette alkotóelemei közé a színház, akkor olyan tényezőt fogadott be, ami újra és újra hajszálra ugyanolyan.
A végletek rendre izgalmas kísérletek lehetnek, mint ahogy sok tekintetben ez a Szentivánéji álom előadása is, de gyakran kudarcot vallanak, miközben részeredményeikből jó néhány dolog beépülhet későbbi produkciókba. Ezúttal az a legfőbb baj, hogy a látványos színpadtechnikai show és a színészi játék nem szervesül.
Leginkább azért nem, mert a magyar színház legfőbb hagyománya még mindig a realista színjátszás, ezen már éppen elégszer buktak meg más hagyományokat anyanyelvi szinten bíró külföldi vendégrendezők. És bármennyire sok is ezúttal a rohangászás, meg akár a tornamutatvány, ami a groteszk felé vinné el a produkciót, alapjában véve mégiscsak realista színjátszás folyik, ez viszont alig kerül összhangba az elemelt, szürrealitásba hajló látvánnyal.
Puck Farkas Dénes megszemélyesítésében pajkos kölyökként nyargalászik. Horváth Lajos Ottó a szokásosnál nyersebb Oberon, Nagy-Kálózy Eszter időnként varázsos Titánia, az ifjak, Fehér Tibor, Mátyássy Bence, Fátyol Kamilla, Tompos Kátya annyit lótnak-futnak, hogy szinte kiköpik a tüdejüket, így a lényeg, a tébolyult nagy szerelem, a csillapíthatatlan vágy alig érződik.
Nem számolhatok be jelentős színészi alakításokról, inkább csak jelentős vizuális élményről, és arról, hogy egy nagy képi fantáziájú rendező fene jót játszott, némiképp a színészek, Shakespeare, és a mi rovásunkra is. Vidnyánszky Attilától is megszokhattuk, hogy jókora víziói vannak. A Nemzetibe bekerülve ugyancsak rákapott a remek színpadtechnikára.
A Szent Johanna előadásában szintén azt éreztem, hogy némiképp elnyomja vele a színészeket, ha nem is annyira, mint Doiasvili. A János vitézben viszont többször igencsak élveztem, hogy az a fajta virgonc hancúrozás, elevenséggel teli játék, ami a színészhallgatók lényéből fakadt, gyakran találkozott a színpad mozgalmasságával, sőt fürgeségével. Időnként nem tudtam hová nézzek, mert itt is-ott is, amott is, a színpad valamennyi szegletében történt valami.
Az új bemutató kapcsán azért ezt nem érzem. Igaz, sokkal fájdalmasabb témáról, gyásszal telített lassúságról is szó van. Vagyis nincs állandóan mozgásban a színpad, de különös, akár sokkoló alakzatok, netán monstrumszerű tünemények ezúttal is vannak. Molnár Ferenc az I. világháborúról szóló egyfelvonásosában, A fehér felhőben megteremtődik például egy valószínűtlen méretű, óriási hegy, aminek megmászása lehetetlennek tűnik, csúcsa a ködös messzeségbe vész.
Fontos is, hogy ilyen legyen, hiszen a misztikumba hajló darab története szerint félárván maradt gyerekek, akiknek megszámlálhatatlanszor mondják, hogy él az apjuk, csak a felhőkön túl, elindulnak a monstrum tetejére, hogy találkozhassanak rég nem látott papájukkal. Fantasztikusak ezek a gyerekek.
Érződik rajtuk a jó színészvezetés. Csoportosan mennek-mennek, mendegélnek, közben hittel telien énekelnek, próbálva erőt is meríteni a dalból, de nem dróton rángatottak, hanem egyéniségek, van köztük elszánt és félénk, bizakodó és kevésbé reménykedő.
Molnárnak ez a darabja abszolút különbözik a szalonvígjátékaitól. Van benne humor, de égető fájdalommal átszőtt. És kevésbé van benne könnyedség, virtuozitás, a megrendültség érződik, annak hatása, hogy haditudósítóként olyan dolgokat látott, amik kikívánkoztak belőle, feltétlen beszélni akart róluk.
Rendhagyó darab született, nem nagyon vannak benne valódi szituációk, a párbeszédek is inkább állóképek, tételmondatok hangzanak el, amik tisztázzák a történteket, és elindítják a további cselekedeteket. Szóval ez ellentétben Shakespeare-val, tényleg játszható egy nagy vízióként. Áldozatos a színészi munka, amiből nincs is kevés, kaposvári és budapesti színinövendékek adják energiájukat, szakmaszeretetüket.
Jó figurák, de ennek alapján azért eldönteni nehéz, ki mire képes. Olt Tamás, afféle főszerepeket, tisztet és apát is alakítva kiragyog a sorból. És kiragyog Béres Ilona, Nagy-Kálózy Eszter, Söptei Andrea, akik megrendítően formálnak meg olyan özvegyen maradt asszonyokat, akik miután a háború elvette tőlük a férjüket, még mindig rendületlenül hinni akarnak a fennálló hatalomban, és alkalmazkodni is igyekeznek hozzá.
Valószínűleg alapjában véve tetszett volna A fehér felhő előadása, ha nincs előtte a Fekete ég. Ami nem darab, inkább montázs. Rövidnek tartották a Molnár egyfelvonásost, így haditudósításokból, családi visszaemlékezésekből, kerekítettek elé egy úgynevezett háborús előhangot.
Ami hosszabb is lett, mint maga a darab, de mindenképpen jóval hosszabbnak hat. És ugyanabban a nyomasztó, bánatosan bús hangulatban játszódik, mint a Molnár mű, ami így, este fél 11-ig tartóan már monotonitással, nézői elfásulással jár. És közben vannak nagyon erős pillanatok, amikor például Béres Ilona madame-ként fölolvassa azt a szabályzatot, hogy prostituáltak milyen szolgáltatást, és mennyi időben kötelesek nyújtani a különböző rangú katonáknak, az meglehetősen tragikomikus.
És időnként az is nagyon hat, amikor a hátország úri népe léhán mulatozik, tombol az orfeumok világa, és ez rávetül a vér, nyomor, megalázottság, a halál, a háború iszonyatára. De nem elég feszes a produkció, nem megfelelő a ritmus, ezért a rengeteg munkának viszonylag alacsony lesz a hatásfoka.
