Hosszan állok Urbán Tamás Pillangó című képsorozata előtt. Egy agyontetovált embert ábrázol. Akinek a fején, a kézfején, és tán ki tudja még, hogy hol is vannak tetoválások. Ábrák ábrák hátán az egész testén. Gúnyolódhatnék, hogy színes egyéniség, de valószínűleg tényleg az volt. Nincs ugyanis már közöttünk. Önpusztító életével kiiratkozott a világból. Részegen a Dunába fulladt. Amúgy tizenhét évet ült börtönben, több "löketben", a felirat szerint piti dolgokért. A fotós összebarátkozott vele, nyomon követte az útját, akár naponta összejártak. Megörökítette jó néhány helyzetben. Amikor például a börtönben kis gatyára vetkőzik, és az őr sandán, ferde szemmel néz rá. Nyilvánvaló, hogy vonzotta a ferde szemeket, külsejével is kihívta maga ellen a sorsot. Evidens, hogy ezzel a megjelenésével lázadni akart, ki akart tűnni, jelezni akarta, hogy ő nem olyan, mint a többiek. És valószínűleg nem is volt olyan. Egyéniséggé formálta magát, aki közben sok tekintetben kiiratkozott a társadalomból. Ha szabadlábon volt, állítólag hetente három csajjal is akadt dolga, és nem is rosszakkal. Sármja volt, vonzereje, érdekessége. Tán tehetsége is sok mindenhez, amit társadalom kívüliségével elherdált. Minden porcikája fennen hirdette, hogy ő különbözni akar másoktól, és bizonyos mértékig feltehetően különbözött is.
Ez a tárlat azt veszi górcső alá, hogyan is van az, hogy szembejön valaki az utcán, vagy velünk szemben a mozgólépcsőn, alig vetünk rá egy szempillantást, és máris véleményünk van róla. Leolvassuk külsejének kódjait, és ezeket akár villanásnyi idő alatt értékeljük. Így lényegében felöltözve is meztelenek lehetünk egymás előtt. Persze lehetnek félrevezetőek a kódjaink, olvashatunk rosszul, abszolút működésbe léphetnek az előítéleteink. De valójában bármennyire is leplezni akarunk temérdek dolgot, pőrén állunk egymás előtt.
Bánkuti Andrásnak van például egy fotósorozata a híres Fekete Lyukról. Ez volt tán az első magyar alternatív szórakozóhely, fontos, független művészeti törekvéseknek is otthont adott, miközben rossz hírre is szert tett, hogy ott elszabadul a pokol. Voltak nagy bulik. Általában fekete ruhás, letargikus emberek szórakoztak ott, akik akár tüntetően szakadtak voltak, a társadalmi ranglétrán lefelé, a konformizmus ellen lázadva akartak kilógni a sorból. Ezek mellett a felvételek mellett pedig punkok láthatók, akik ugye úgy támadják a társadalmi konvenciókat, hogy maguk számára mégiscsak teremtenek egy közös kódot, a kopasz fejen égbemeredő hajat, ami külsőre is világossá teszi az összetartozásukat.
Sok egyébként a börtönviseltekről a kép, szembenézek ezekkel az emberekkel, és próbálgatom magamba eldönteni, érződik-e a bűnre való hajlam, tényleg van-e olyan, akinek a szeme se áll jól? Röhögve, és ugyanakkor elborzadva nézem azt a sorozatot, amin egyenruhások, legyenek akár rendőrök, kalauzok, vagy éppen szobalányok, állnak azonos pózban, mintha dróton rángatnák őket, és még az arckifejezésük is hasonlít a többiekéhez.
Pintér Márta sorozata megdöbbentően hajaz a mára. Dr. Csehák Juditot ábrázolja, aki az egykori MSZMP KB tagja volt. Látjuk őt a parlamentben, meg otthon főzni, porszívózni, sőt, kertjében fürdőruhában napozni, családja körében, és hivatalos autóban, elegáns "munkaruhában", vagyis mutatós kosztümben feszíteni. Azaz politikust látunk a mindennapokban, és észleljük annak igyekezetét, hogy az objektívvel közel hozzák hozzánk, feltétlenül szimpatikussá tegyék, azaz manipuláljanak. Csak Pintér sokkal jobb fotós annál, hogy ne mutatna ennél többet. Megmutatja a fürdőruhában való zavarodottságot, hogy nem olyan könnyű természetesnek látszani ilyen szituációban a kamera előtt. És, hogy akár a kosztüm is hathat inkább jelmeznek, mint önként választott viseletnek.
Ez a kiállítás hol szarkasztikusan, hol már-már kegyetlenül szembesít bennünket másokkal és önmagunkkal, tükörbenézésre késztet.
