A családok többségében az idősödő hozzátartozó feledékenységét korával járó, természetes állapotnak tartják, és csak az egyre aggasztóbb tünetek szaporodásakor fordulnak szakorvoshoz. S amikor elhangzik a diagnózis: "demencia", esetleg "Alzheimer-kór", az agyi tevékenység, a memória visszafordíthatatlan megromlása, majd tájékoztatják a családot a betegség várható lefolyásáról, akkor kell szembesülniük, hogy életük addigi rendje alapvetően meg fog változni, súlyos döntést kell hozniuk: hogyan fognak, képesek-e gondoskodni beteg hozzátartozójukról.
Juhász Ágnes 2007 óta foglalkozik hivatásszerűen ilyen betegek gondozásával. Most éppen Angliában ápol 24 órában egy idős hölgyet. A szerző azt reméli, hogy tapasztalatai közreadásával segítséget tud nyújtani mindazoknak, akik vele tartanak a demencia labirintusában tett barangolásban.
Juhász Ágnes mondja: Amikor a betegem családtagnak tart és testvérének nevez, amikor segítségért jön, mert bízik bennem, és tudja, hogy én leszek, aki megnyugtatom, amikor jó éjt kíván, és megszorongatja a kezem azzal, hogy "ugye biztosan itt leszel reggel is", amikor sír, ha szabadságra megyek, és bőrönddel lát kilépni háza ajtaján, amikor bocsánatot kér, mert nem tudja már, mit tett vagy mondott, ami nekem kellemetlen perceket okozott, de azt érzi, hogy valami nincs rendben közöttünk, amikor öröm csillan meg a szemében, akárhányszor meglát, amikor a család "szentnek" nevez, az ilyen pillanatokért mondom, ezerszer is megéri ott lenni és segíteni, amikor az ész megáll.
