Szögezzük le, hogy Navracsics Tibor akár ideális EU-biztosjelölt is lehetett volna. Képessége és felkészültsége predesztinálja a posztra; jogász, politológus, egyetemi oktató, aki jól szerepelhetne bármilyen nyilvánosság előtt, és meggyőzően képviselhetné a rábízott ügyeket. Mindezt nem kellene feltételes módban elmondanunk róla, ha nem szegődik el Orbán Viktor leleményes szekértolójának; ha nem kompromittálja magát az elmúlt évek szinte valamennyi, a demokratikus normákat ért kormányzati attakjának tevékeny végrehajtásával. De hát megtette: a miniszterelnök-helyettes és az igazságügyminiszter kettős feladatkörében tökéletesen kiszolgálta azt a rezsimet, amely folyamatosan provokálta az Európai Uniót, tételesen és szellemiségében is kikezdte az alapjogi charta szabályrendszerét.
Navracsics szabad, kiművelt értelmiségiként vállalta ezt a szerepet. Persze, ha nem így dönt, nem is számíthatna most a biztosi jelöltségre. Eddigi karrierjét is lojalitásának köszönheti, annak honorálásaként lett egyre meghatározóbb alakja a korántsem csupán gazdasági, de politikai értelemben is "unortodox" magyar hatalmi struktúrának. Hosszú időn át személyesen igyekezett megvédeni Brüsszelben és Strasbourgban mindazokat a törvényeket, amelyeket akár az unió Bizottsága, akár az alkotmányjog nagytekintélyű szakmai testülete, a független Velencei Bizottság is elfogadhatatlannak ítélt. Navracsics személyét Európa politikai közvéleménye tehát szorosan hozzákapcsolta az egyre nyilvánvalóbban kialakuló orbáni autokráciához.
Amikor elfogadta, hogy a miniszterelnök őt jelöli az unió újonnan felálló Bizottságába, pontosan felmérhette, mivel néz majd szembe az Európai Parlament szakbizottságának meghallgatásán. Nem volt kétséges, hogy a néppárti képviselőkön kívül valamennyi frakció tagjai enyhén szólva kényelmetlen kérdésekkel fogják firtatni, hogyan egyeztetheti össze korábbi munkásságát azzal az elkötelezett európaisággal, ami egy biztostól feltétlenül elvárható. És Navracsics az egyre kellemetlenebb számonkérések alól úgy próbált kibújni, hogy lényegében finoman elhatárolta magát az Orbán-kormány praxisától. Folyvást azt hangoztatta, hogy ő személy szerint egészen más felfogásban vitte az ügyeket; s arra kérte a képviselőket, szíveskedjenek viselkedését a másokétól függetleníteni. Hiszen éppen ő volt az, aki sikeresen tárgyalt Brüsszellel a magyar jogrend uniós kompatibilitásáról, ő segített elsimítani a magyar kormány és a Bizottság egykori konfliktusait.
Ez a taktika elszántan elegyítette a féligazságokat a hazugságokkal. Mert az például igaz, hogy Navracsics tisztességgel beszélt a Horthy-közigazgatásnak a zsidók elhurcolásában vállalt bűnös szerepéről, ugyanakkor beszédes hallgatásával legitimálta a német megszállás Szabadság téri emlékművének történelmi hamisságát. Igaz, hogy részt vett a médiatörvény "konszolidálásában", miután körömszakadtáig védte - csakúgy, mint az Alaptörvény abszurditásait -, és mindvégig az unió tisztségviselőit vádolta elfogultsággal. Amit viszont a civilekkel folytatott korrekt kapcsolatáról mondott, az egyáltalán nem felel meg a valóságnak; a Norvég Alap vegzatúrája ellen egy szava sem volt. A nagy mutatvány tehát, hogy a jól ismert, Orbán-hű Navracsics helyébe egy másikat állítson - azt, aki tulajdonképp az európai értékek legfőbb hazai letéteményese - igazában reménytelen volt.
A szakbizottsági meghallgatás legfeljebb arra vallott, hogy a jelölt mindenáron el akarja hitetni hallgatóságával, képes túllépni vitatott politikai múltján, hajlandó megfogadni, hogy nem viselkedik az orbánizmus brüsszeli kijárójaként, és minden igyekezetével az általa eleddig kevéssé tisztelt uniós elvek és törvények őreként lép majd fel. Magyarán szólva, Navracsics Tibor kilátásba helyezte, hogy elfogadása esetén hajlandó a köpönyegét megfordítani. Ám ez a perspektíva a jelenlévők többsége számára nem bizonyult vonzónak. Sokan úgy látták, a legkevésbé sem ad egyenes válaszokat, inkább rafináltnak vélt mellébeszéléssel akarja kielégíteni őket. S ezzel arról győzte meg a kérdezőket, hogy egy gyökeresen más politikai kultúra embereként beszél. Hogy valójában olyan módon kerüli el az egyértelmű fogalmazást, ahogyan a saját otthoni közegében megszokta - vagyis csúsztatásokba és a tények önkényes átértelmezésébe menekül az igazság elől. Ezért döntöttek úgy a frakciók koordinátorai, hogy majd a jövő hétfőn döntenek a sorsáról.
Valószínű persze, ezzel csak jelezni kívánják: megértették, nincs két Navracsics, és adnak annyit a saját renoméjukra, hogy tudatják vele, nem nézheti őket hülyének. De aztán annak rendje-módja szerint - úgymond "csomagban" - megszavazzák majd a többi jelölttel együtt, a néppártiak és a szocialisták háttéralkuja értelmében. A másik opció az lehet, hogy Jean-Claude Juncker, a bizottság elnöke, felmérve a parlament ódzkodását, inkább jelöltcserét kér Orbán Viktortól. Ennek kicsi az esélye, de ha bekövetkezik, nagy pofon volna mind magának Navracsicsnak, mind a miniszterelnöknek.
Bármiként is történik, már az eddigi fejlemények is megmutatták, ha egy politikus azt hiszi, eljátszhatja, hogy több énje is van, végtére mindegyik elveszti a hitelét.
