Igazából nincs is ok arra, hogy magunkat a szelektív feledékenységért mi, itt Magyarországon gyötörjük, mert sokkal különben alig vizsgáztak a francia szocialisták sem, akiknek pedig csakugyan egyik legnagyobb, (ha nem a legnagyobb?) elődjük volt ez a páratlan férfiú. A párizsi sajtóban, aligha véletlenül, az a lap foglalkozott viszonylag a legtöbbet és legalaposabban az évfordulóval, amely inkább mondható baloldali beütésű liberálisnak, mintsem szocialistának. A Le Monde.
Az évforduló napján, a hajdani Café du croissant-ban, a franciák nevezetes igencsak finom vajaskiflijéről elkeresztelt kávéházban, ahol a halálos lövések annak idején eldördültek, megjelent François Hollande, az ország jelenlegi szocialista köztársasági elnöke is, Megivott egy kávét, de nem szólalt meg. Más illusztris baloldali vezetők igen, az államfő azonban nem. A Le Monde vezércikke szerint ez a magatartás bizonyos szempontból érthető, "a Jaures-i gondolatrendszer olyannyira bonyolult". Az 1859. szeptember elején született Jaur?snek kezdetben igencsak kevés köze volt a munkásosztályhoz, polgári értelmiségi család sarja volt. Néhány fölmenője, köztük Benjamin Jaur?s, a XIX. század végén tengernagy, haditengerészeti miniszter volt, az édesapa azonban, minden politikától távol, hathektáros mezőgazdasági termelő.
A fiú ebben a családi környezetben nőtt föl tizenhét esztendős koráig, nem ismerte a nélkülözést, az ejtette zavarba, ha tudomást szerzett az általános társadalmi viszonyokról. Gimnáziumi professzor lett, a politika csupán huszonöt esztendős korában kísértette meg, republikánus színekben indult képviselő jelöltként. Ami végül is a munkásmozgalomhoz sodorta, az 1892-es bányász sztrájk volt, a mandátumát meggyilkolásáig őrizte. Az SFIO-t, a Szocialista Internacionálé francia tagozatát 1902.-ben alapította meg, ezt megelőzően vett részt a L'Humanité napilap megteremtésében, amelynek ekkor a kommunista párthoz még nem volt semmi köze, hanyatló jelenében viszont ma is az FKP orgánuma, a második világháború után sokáig az egyik legsztálinistább nyugat-európai orgánum maradt.
Amikor Franciaország belezuhant a Dreyfus-ügybe, Jaures habozott, miként is foglaljon állást. Kezdetben hajlamos volt hinni a föltételezéseknek, annak, hogy a zsidó származású tiszt csakugyan hazaárulást követett el. Egy korabeli történész jegyzete szerint Jaur?s akkor úgy vélte, Dreyfus azzal kerülte el a halálbüntetést, hogy "hatalmas zsidó szervezkedés bontakozott ki a védelmében", később azonban változtatott az álláspontján. Megjelent olyan vélemény is, hogy szembeszegülése az antiszemitizmussal nem volt döntő befolyással abban, hogy végül is egyértelműen Dreyfus védelmére kelt. Kifejtette, nem egyéni megítélése változott, hanem humanista fölfogása. Szerinte Dreyfus a katonai kaszt és "a nagytőke irdatlan hadseregének, a munkásság ellenfelének volt az áldozata", Ellentétben azzal, ahogyan a nacionalista veszedelmet és a háborús fenyegetést ítélte meg, kétségtelenül sokáig habozott azon, miként is vélekedjék.
Meggyilkolásának délelőttjén, 1914. július 31.-én, azt hajtogatta a parlament ülésén, majd a külügyminisztériumban is, hogy a vérontásnak minden eszközzel útját kell állni. A másnapi L'Humaniténak írt vezércikkében pedig azt fejtegette "ha kitör a háború borzalmas lesz, elképzelhetetlen méreteket ölt. Először terjed ki majd ki az egész világra, elborít minden földrészt, bolygónk a kiontott vértől vörösben fog úszni". Késő este, a cikk nyomdába küldése után a rue Montmarte-ba, a Café du Croissant-ba kimerülten érkezett, barátaival ülte körül az asztalt, hogy megvacsorázzék. A kávéház ablakai a nyári hőségben nyitva voltak, Raoul Villain, az eszement nacionalista diák, közelről az utcáról két töltényt lőtt ki, a szocialista vezető azonnal meghalt. Öt évvel a gyilkosság után, 1919. március végén ugyancsak a nacionalista túlfűtöttség légkörében, a gyilkost fölmentették, az özvegyet pedig arra ítélték, hogy fizesse meg a perköltségeket. Tíz esztendő múltán viszont Jaur?s hamvait nagy pompával a Nemzeti Panthéonban, a történelmi nagyok között helyezték el.
Az első világháború kitörésének ugyancsak századik évfordulóján, a francia sajtó az évfordulóval párhuzamosan írt a nemzet halottjáról is, még néhány napig téma volt. Patrick Le Hyarick, az egyik megemlékező, a változatlanul kommunista L'Humanité főszerkesztője, tanulságként azt írta, "ha ma Jaures Franciaországában élnénk, Párizs azt kezdeményezné, hogy Gazában csituljanak el a fegyverek, és nem támogatná az izraeli jobboldalt". Sajátságos gondolatmenet, de neki legalább valami eszébe jutott, az európai baloldal nagy része azonban, beleértve a magyar szocialistákat is, szerényen hallgatott. Igaz, manapság nincs köztünk Kunfi Zsigmond, Mónus Illés se, aki tollat ragadhatott volna, Fejtő Ferenc is árván hagyott bennünket, ha ő van még, nagy történelmi tablóval, remek esszével oktatott volna ki bennünket arról, hogy ki is volt Jaures, és hogyan illenék emlékezni rá.