Ha nem Magyarországon éltünk volna az eltelt jó négy évben, hanem jó messze a szülőhazánktól, mondjuk valahol Afrikában, ahol nincs internet, s minden erőfeszítésünk ellenére sem tudtunk volna hírekhez jutni az országról, csak csettinthettünk volna Navracsics Tibornak az uniós képviselők kérdéseire adott válaszai hallatán. Többször is hitet tett az uniós alapértékek mellett, s egy olyan megjegyzése is volt, hogy ha megválasztják őt, illetve az Európai Bizottságot, akár saját hazájában is fellépne, amennyiben Európa-ellenességet tapasztalna. Amikor egy képviselő pedig azt firtatta, mi a véleménye arról, hogy Orbán Viktor azt mondta, olyan biztost akar, aki Magyarország érdekeit képviseli, azt válaszolta, a Bizottsághoz lojális, pártpolitikai érdekektől független biztos kíván lenni.
Mindez tényleg szépen hangzik, ám akad egy kis bökkenő. Magyarországon éltünk ezen néhány esztendő alatt. Végigéltük a kormány intézkedéseit. Jól emlékezhetünk a médiatörvény elfogadását követő botrányra, arra, hogy megnyirbálták az alkotmánybíróság jogköreit, s még sokáig folytathatnánk a sort. Hallhattuk a miniszterelnök ki tudja hány, az Európai Uniót becsmérlő megnyilatkozását, s feleslegesen töprengtünk azon: miért az EU-t kell szidalmazni, ha Brüsszel állja uniós fejlesztéseink legalább kilencven százalékát.
Sokszor feltettük ezeket a kérdéseket 2010 óta, érdemi választ sosem kaptunk. Csak azt, a kétharmad teljes felhatalmazást jelent a kormány számára. Ilyen választási győzelemmel mindent meg lehet tenni. Bármit. Meg lehet kurtítani a bíróságok jogköreit is, nyomást lehet gyakorolni rájuk, satöbbi.
S itt jön a képbe Navracsics Tibor. Nem emlékszünk arra, hogy igazságügyminiszterként oly sokszor hallatta volna a hangját mondjuk a 2010. december 21-ikén elfogadott médiatörvény ellen. Igaz, a szerdai meghallgatás során egyetlen, az akkori szerepét firtató megjegyzésre sem felejtette el megemlíteni: éppen ő volt az, aki a kormány nevében tárgyalt az Európai Bizottsággal a jogszabály módosításáról, s ő érte el, hogy az igényelt változtatásokat követően „EU-konform” legyen. Vélhetően úgy gondolkodott, messziről jött embernek úgyis mindent elhisznek, s Brüsszel már éppen elég messze van, jócskán az Óperencián túl.
A meghallgatáson valahogy elfelejtette megemlíteni, hogy 2010 decemberének végén, néhány nappal a jogszabály elfogadása után, nem szállt szembe Orbán Viktorral, ugyan, módosítsa már annak a szövegét, mert bajok lehetnek az EU-nál. Éppenhogy visszautasította az Európai Bizottságnak a médiatörvénnyel kapcsolatos aggályait Neelie Kroesnak, a Bizottság még hivatalban lévő alelnökének írott levelében. Navracsics akkor nem túlságosan diplomatikus módon azt javasolta Kroes-nek: a médiatörvényre vonatkozó pontos kérdéseit azután fogalmazza meg, hogy megismerte a törvény pontos fordítását, amely alapján a bizottság kialakíthatja álláspontját.
Jó egy évvel később Navracsics szó szerint azt közölte, „nem kell szívinfarktust kapni” attól, ha az EP plenáris ülésén határozatot fogadnak el Magyarországról. No és azt is megjegyezte, szintén a médiatörvény kapcsán, az Európai Bizottság nem írhat elő olyan intézkedéseket, amelyek „ellentétesek a magyar alkotmánnyal”.
Akkor most melyik Navracsicsnak higgyünk? Annak, aki szerint csak a tolmácsok miatt értelmezte félre a Bizottság a médiatörvényt? Aki nem is annyira régen arra figyelmeztette az Európai Bizottságot, amelynek most ő is tagja kíván lenni, hogy ne avatkozzon bele a magyar jogrendszerbe? Vagy annak, akit szerdán Brüsszelben hallhattunk, s aki az európai alapértékek legfőbb védelmezőjének állította be magát, azt hangoztatva, pártpolitikai érdekektől független biztos akar lenni?
A meghallgatás során az egyik svéd képviselő megjegyezte, a magyar biztosjelölt válaszaiból kiderült, hogy jól felkészült politikus, de – mint mondta –, „mi is azok vagyunk”, utalván arra, ő átlát a szitán. Sajnos, a megjelent képviselők többsége erre nem volt képes. A feltett kérdésekből inkább arra a következtetésre juthattunk, hogy sok uniós honatyának nem sok fogalma van a magyar belpolitikáról. Tisztelet a kivételnek, megjegyzés nélkül hagyták Navracsicsnak a magyar viszonyokat, a bíróság „reformját” érintő megjegyzéseit. Csak a liberális és a zöld képviselők próbáltak érveket felsorakoztatni. A szocialisták meglehetős visszafogottságról tettek tanúbizonyságot. Látványosan nem akartak szembeszállni a magyar biztosjelölttel, kerülték az igazán kínos kérdéseket, s igazolták azokat az előzetes feltevéseket, amelyek szerint már létezik a néppártiak és a szocialisták közötti nagykoalíció az Európai Parlamentben.
A 2010 óta eltelt időben nem sok kedvező jelet láthattunk, már ami a magyar demokráciafejlődést illeti. Most annyi pozitívum azért mégiscsak történt, hogy egy olyan meghallgatást tartottak Brüsszelben, ahol a meghívott kormánypárti politikus nem azt szajkózta: Magyarországot támadták a jelenlévő képviselők, s beleszóltak az ország belügyeibe, de mi majd jól megmutatjuk nekik. Akár előre megbeszélt stratégia volt-e ez a békülékeny hangnem, akár tudatosan határolódott el a magyar biztosjelölt Orbán Viktor politikájától, nehéz elképzelni, hogy ezek után Navracsics bármiféle fontos poszthoz jusson egy Orbán által vezetett magyar kormányban.
