Diksmuide kis flamand város a tengerpart és a francia határ közelében. Kevés Belgiumba látogató magyar keresi fel, nincsenek jelentős műemlékei, és nem is nevezhető különösen szép városnak. Erről persze legkevésbé a város hajdani lakói tehetnek. A település az első világháborúban végig a frontvonalban volt, és a folyamatos harcokban a földig rombolták. Ezt szó szerint kell érteni, az egész középkori városból csak bokáig, vagy térdig érő rommező maradt. A sok évszázados gótikus katedrálisból az egykori fényképek szerint 1918-ra két kis falkupac élte túl a háborús pusztítást. A lakók a húszas évek elején kezdtek visszaköltözni, először barakkokban laktak, aztán lassan újjáépítették a várost. Némi cinizmussal szólva kár volt sietniük, mert a második világháború újabb sérüléseket okozott a városnak és katedrálisának.
Ezért nem is csoda, hogy itt áll Európa legmagasabb béke-emlékműve, az Ijzertoren. A 84 méter magas torony tetejéről messze ellátunk azokra a "flamand mezőkre", ahol az első világháború legvéresebb csatái dúltak. Itt húzódtak azok a félelmetes lövészárkok, amelyekben legalább egymillió katona - németek, franciák, belgák, angolok és a brit birodalom egyéb alattvalója - pusztult el a négy éves állóháború alatt. A toronyból alásétálva huszonhárom emelet következik, s mindegyik emelet egyben kiállító terem is. Megelevenedik az első és a második világháború, s miközben a múzeum korrekt békepárti szellemet sugall, a szervezők módot találtak arra is, hogy a flamandok szenvedéseiről külön is megemlékezzenek.
A korabeli belga hadseregben a francia volt a vezényleti nyelv, és egyes történészek szerint sok flamand parasztfiúnak azért kellett meghalnia, mert nem értette meg a tisztek idegen nyelvű parancsait. Ami pedig a második világháborút illeti, flamand olvasatban a németekkel együttműködő flamand kollaboránsokat sokkal szigorúbban üldözték a felszabadulás után, mint a francia ajkúakat. A flamand büszkeség jelképének számító tornyot 1946-ban ismeretlen tettesek fel is robbantották, s tartja magát a hit, hogy ezek az "ismeretlenek" a belga hadsereg - természetesen francia ajkú - katonái voltak. A tornyot aztán újból felépítették, s ma az ENSZ egyik hivatalos béke-emlékművének számít.
Az Ijzertorentől két kilométerre húzódik az úgynevezett Dodengang, a halál lövészárka. Az Ijzer folyó kanyarában felépült lövészárokrendszert - óriási veszteségekkel - négy éven át tartották a belga katonák, s a "Dodengang" név a halottak nagy számára utal. A hosszan elhúzódó lövészárok ma múzeum, s mint az ilyen helyeken általában, a meghatottan nézelődő felnőttek és a hangosan szaladgáló gyerekek itt is sajátos kontrasztot alkotnak. Egy helyen néhány méteren át az alacsony betonbunkeren kell átbújnunk, s az egy-két perces klausztrofóbia minden magyarázatnál jobban vall az itt helytálló katonák szenvedéséről. Egy helyen a lövészárok falain a gyenge szeptembervégi napsütésben pipacsokat láttam és fényképeztem le.
A pipacsok és a lövészárkok között a nyugat-európai és a lengyel emberek számára szinte misztikus kötés van. A talán legismertebb első világháborús vers, John McCrae alezredes Flamand mezők (In Flanders Fields) című alkotása a sírkeresztek közt virágzó pipacsokról szól, a lengyelek pedig második világháborús hőstettük, Monte Cassino véres ostroma emlékére idézik fel egy híres dalban a pipacsokat. (Czervony Maki na Monte Cassino, piros pipacsok a Monte Cassinón, ott, ahol az angolszász szövetségesek soraiban a lengyelek hozták a legtöbb véráldozatot.)
Európa ezekben a hónapokban az első világháború kitörésére és első csatáira emlékezik. Bár minden háború mérhetetlen szenvedéssel jár, a szabadságharcoknak, vagy a nácizmus legyőzésével végződő második világháborúnak valamilyen tekintetben mégis volt értelme, jobbá, vagy legalább kevésbé rosszá tette a világot. De az első világháború tökéletesen felesleges vérontás volt. Aki belesodródott, azok legtöbbje vesztesként került ki belőle. Széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia, a császári Németország és a cári Oroszország, s még a győztesnek számító Franciaország és Nagy-Britannia birodalmi státusza is ekkor kezdett szétmállani.
Ilyen értelemben a világtörténelem talán legostobább és legkártékonyabb döntése volt az első világháború kirobbantása. S akik kirobbantották, nem gonosztevők voltak, hanem úgynevezett felelős politikusok, akik mögött olyan parlamentek álltak, amelyekben konzervatív, liberális és szociáldemokrata képviselők politizáltak. A huszadik század eleje a liberális Európa fénykora volt, de hiányzott belőle az a józanság és realitásérzék, amely megállította volna a háborús hisztéria önpusztító mechanizmusát.
Lehet világháború az ukrán válságból? Ezt kérdezte tőlem néhány napja egy fiatal, kisgyermekes anya. Nem, feleltem tiszta meggyőződéssel, ennél józanabbak a politikusok. S ha nem is mindegyik az, de a kulcspozícióban levő Obama, Merkel és Putyin pontosan tudja, hogy meddig lehet elmenni a húzd meg-ereszd meg játékban. Bízzunk benne, hogy igazam volt. De az sem árt, ha a magunk szerény kis posztján is megtartóztatjuk magunkat a háborús hangulatkeltéstől, egyik vagy másik fél démonizálásától. A háború mindig azzal kezdődik, hogy minden rosszat elhiszünk vélt ellenfeleinkről.
