Bár hivatalosan még senki nem került szóba, hogy a júniusban elhunyt Grosics Gyula helyére üljön a Nemzet Sportolói közé, nincs kétségünk, hogy Schmitt Pálnak végül is kivívják a tizenkettediknek járó címet. Azt ugyanis a kormány adományozza hatvan évnél idősebb, kimagasló eredményt elérő magyar sportolóknak. Olyanoknak, akik aktív pályafutásukat követően is kimagasló szerepet töltenek be a hazai és nemzetközi sportéletben. A megtiszteltetés tortáján már csak hab a havi 500 ezer forintos életjáradék. Gyaníthatóan Schmittnek nem is a pénzre lenne szüksége. Inkább a rehabilitációra, amit meg is fog kapni az övéitől. Azoktól, akik "elárulták" annak idején.
Oktalanság volna most azon elmélkedni, mennyivel demokratikusabb a Nemzet Színészévé lenni, hiszen ott a mindenkori felkentek választanak maguk közé újabbakat az elhunytak helyére. Itt meg mégis csak a hatalom oszt értéket, ami mindig kétséget támaszt a teljesítmények megítélésének zavarosában. Azt kell mondjuk: önmagában Schmitt sportpályafutását akár még meg is koronázhatná a kitüntető cím, bár nyilván fel lehetne sorolni rajta kívül kéttucatnyi legalább ennyire érdemeset. Még csak nem is az a kisdoktori disszertáció vitatja el a jelölt alkalmasságát, amelyről kiderült, ami kiderült, s aminek nyomán Schmitt a földre huppant a Sándor-palota magasából. Kiderülhetett volna ez másról is, ha az a "más" érdekelne bárkit is.
De őt példaként állították a közönség elé. Hogy hagyta, az hiúság. Hogy elhitte, az ostobaság. A Schmitt-idol összeomlott, el is feledtük volna, ha hagyja. Nem hagyta. Vérig sértve próbálja önmagát összeragasztani önmagának és a világnak azóta is. Ha a csendben marad, most ennyi zajt sem keltene, mint tizenkettedik.
