Az volt a tervem, hogy az áprilisi félmaratont nyomban le is futom. Edzésben vagyok, van úgy, hogy hetente ötször focizom, az alap állóképességem megvan, mi történhet, legföljebb belehalok?!
Januárban megkezdtem a (tudatosnak vélt) felkészülést, majd eltelt egy hónap, és ott voltam, hogy azt hittem, tényleg meghalok. Ez nem vicc. Komolyan megrémültem. Beleestem tudniillik abba a hibába, amibe minden kezdő futó.
De még mielőtt ezt elmesélem, elmondom, hogy hogyan fogtam neki.
Mit szépítsem: dilettánsként.
21 kilométer, kezdjük mindjárt nyolccal.
Január 10., alig túl az ünnepi zabáláson, ivászaton, kisétáltam az utcára, jókorát slukkoltam a hűvös év elei levegőből, majd azon nyomban nekiiramodtam a térképen megtervezett 8 kilométeres körnek. Gyilkos volt, a táv második felében úgy mozogtam, hogy sanszos, az új Walking Dead-évadhoz rólam mintázták a zombimozgást. Ömlött rólam a víz, vánszorogva értem haza. Ahogy beestem az ajtón, bevonultam a fürdőbe, állni alig bírtam, leültem a wc-re. Mintha elájultam volna. 20 perc múlva arra eszméltem, hogy farkaséhes vagyok.
Azt persze sejtettem, hogy kell valami támpont, valami edzésterv, amihez tarthatom magam. Kinéztem a telefonomra letöltött Runkeeper nevű programból egy heti 4-5 futásos félmaratoni tréninget, ami másnapra megint ugyanazt a cirka 8 kilométert irányozta elő.
És láss csodát! Ahelyett, hogy az előző napi gyilok után belepusztultam volna, négy perccel jobb időt repesztettem. Na, jól van, ha minden futásra ennyit javítok, hamarosan én leszek a magyar bajnok!
Egy nap pihenés után 11 kilométer várt rám. Meglepően jól ment az is, lassan, de biztosan. Annyira, hogy el is hitettem magammal, erősebb vagyok, mint gondoltam. Az újabb 11 kilométert azonban alig bírtam letudni. Gyorsan kezdtem, az izmaim feladták a szolgálatot, már attól féltem, meg kell állnom, s már csak sétálni tudok.
Ez volt az első jele a bajoknak.
De aztán végre beszereztem az első igazi futócipőmet. Addig egy futásra alkalmatlan, kitaposott cipőt használtam, korábban focicipőben kocogtam, teljesen új élmény volt futásra tervezett cipőben futni. Olyan, mintha nem is futnék. Hanem repülnék.
Ledöbbentem, mennyivel jobbat futottam 8 km-en, mint addig bármikor.
Megrészegültem a futás jelentette élménytől. Ahogy a fülemben dübörögnek kedvenc dalaim, a téli hidegben szinte fáradhatatlanul hagyom hátra a kilométereket, egyre-másra javítok az eredményeimen. Emlékszem, az egyik alkalommal borsózni kezdett a hátam, úristen, de rohadt jó dolog ez a futás. Katartikus élménnyé vált. 9 kilométer után azon kaptam magam, hogy táncra perdülök néhány lépésig, vagy hangosan énekelek, kezemmel verem a basszust. Nem győztem kivárni, hogy mikor mehetek már megint futni.
És akkor elérkeztem január 26-hoz.
De hogy mi történ akkor, azt legközelebb mesélem el. De nem ám rohamléptekben!
