A skótok mennének is, meg nem is, már a harmadik függetlenségi referendum bukott el. Valahogy úgy vannak a brit unióval, mint maga Nagy-Britannia az Európai Unióval – az előnyeit megtartanák, a hátrányaiból nem kérnek. A népszavazás kudarca ellenére Londonnak nyilvánvalóan számolnia kell azzal, hogy a skótok 45 százaléka mindenek dacára kiválna a brit unióból.
Mint ahogy az Európai Uniónak is kétségtelenül számolnia kell azzal, hogy területén felerősödtek a szeparatista hangok és autonómia-törekvések egyaránt, hogy egyre több tartomány, régió és nemzeti kisebbség kérne több jogosítványt. A skót referendum, a még bizonytalan katalán függetlenségi népszavazás, de a venetói on-line, nem hivatalosított, inkább csak közvélemény kutatás-szerű függetlenségi voksolás is, illetve a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus ugyan lényegüket tekintve annyira eltérnek egymástól, hogy szinte összehasonlíthatatlanok, mégis, kivétel nélkül azt jelzik, hogy az európai törvényhozóknak nemzetállami és európai uniós szinten egyaránt előbb-utóbb meg kell hallaniuk a régiók és kisebbségek hangját s megoldást kell találniuk e sokszínű, sokrétű problémára, ha nem akarnak egy békétlen, belső viszályoktól szabdalt kontinenst.
A székelyek és az uniós uborka
A skóciai népszavazás híre komoly aggodalmat keltett bizonyos romániai politikai körökben, a román sajtóban pedig egyenesen slágertémává vált. Romániában ugyan 19 nemzeti kisebbségnek van parlamenti képviselete, de a románok az 1,3 milliós, a lakosság több mint 6 százalékát kitevő magyarok „szeparatizmusától” tartanak évtizedek óta. A skót függetlenségi referendum ezekre a mélyen gyökerező félelmekre és előítéletekre erősített rá. Sokan attól féltek, hogy az esetleges skót függetlenedés fölerősíti majd a székelyföldi autonómia törekvéseket, amelyet az ország területi integritását veszélyeztető faktornak tekintenek.
Nem csak a köznép gondolja így, sok esetben véleményformálók szavaiból is kitűnik, hogy számukra a területi alapú autonómia egyenlő az államból való kiválással. Holott a két helyzet összehasonlíthatatlan. Nemcsak azért, mert a Székelyföldnek soha nem volt önálló államisága, így az adottságai, infrastruktúrája, hagyománya sincs meg egy esetleges önállóságra. Még nem is csak azért, mert míg a Nagy-Britanniában nem tiltja törvény, hogy a skótok referendumot tartsanak a függetlenségről, addig Romániában az alkotmány zárja ezt ki, az első paragrafus Romániát szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállamként határozza meg.
Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy míg Skóciának van válogatott focicsapata, addig a Székelyföldnek nincs. De még ha a nemzetközi jogot, a román alkotmányt, illetve a román politikai és közgondolkodást felül is lehetne írni, jobb belátásra bírni, a földrajzzal nincs mit kezdeni – a Székelyföld Románia közepén van, elszakadás esetén minden oldalról Románia határolná, az ott élők saját függetlenségük foglyaivá válnának. Ezzel mindenki tisztában van, az RMDSZ éve óta próbálja magyarázni a román társadalom felé, egyelőre nem sok sikerrel.
A magyar érdekvédelmi szervezet épp a skót függetlenségi referendum napján, szeptember 18-án mutatta be székelyföldi területi autonómiatervezetét és bocsátotta társadalmi vitára. Az RMDSZ álláspontja szerint a két dolog nem függ össze, a tavalyi kongresszus egyöntetű szavazással bízta meg ezzel a szövetséget. Sem a skót, sem a katalán referendum, sem a kelet-ukrajnai konfliktus nem játszott abban szerepet, hogy ők most társadalmi vitát kezdeményeznének. Soha nincs alkalmas időpont, állítja az RMDSZ elnöke, nem lehet arra várni, hogy egyszer majd konfliktusmentes lesz Európa, a román társadalomban meg kell kezdeni ezeket a félelmeket lebontani, ezt pedig társadalmi vita és konkrét autonómiatervezet nélkül nem lehet.
Az RMDSZ különben ugyanezt szeretné elérni az Európai Unió irányába is. Tavaly az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) elnevezésű kisebbségi ernyőszervezet tagjaként, Európa talán minden nemzeti kisebbségét maguk mögé állítva, kidolgozták a Minority SafePack európai kisebbségi kezdeményezést, azzal a céllal, hogy az Európai Bizottság foglalkozzon ezzel a kérdéssel, készüljön valamiféle egységes, kötelező érvényű szabályozás az európai uniós nemzeti kisebbségi kérdés kezelésére. (Ez pillanatnyilag tagállami hatáskörbe tartozik.)
A Bizottság elutasította a kezdeményezést, a FUEN nem kezdhette el az egymillió aláírás összegyűjtését, és a luxembourgi Európai Bírósághoz fordult. Döntés még nincs, de több tagállam kormánya, köztük a román és a szlovák is, belépett a perbe az Európai Bizottság oldalán, miközben saját országaik kisebbségi szervezetei, az RMDSZ és az MKP, a másik oldalon állnak ugyanabban a perben. Románia esetében pedig egészen faramuci helyzet állt elő azáltal, hogy az RMDSZ a kormánykoalíció tagja.
Bármi legyen a döntés, a FUEN, és az RMDSZ nem adják fel. Tudják, hogy nem lesz egyszerű célt érni, de úgy gondolják, hogy mivel minden hetedik európai valamely nemzeti kisebbséghez tartozik, az EU-nak előbb-utóbb ezt a kérdést is szabályoznia kell, nem lehet a végtelenségig fenntartani azt a látszatot és helyzetet, hogy az uborka mérete és görbülete fontosabb 70 millió uniós polgár problémájánál.
A puskaporos hordó még megvan
Természetesen vannak más hangok is. A skót referendum előtt és után is megszólalt a boszniai Szerb Köztársaság elnöke, Milorad Dodik, azt hangsúlyozva, hogy a skót népszavazás legitimálná egy boszniai referendum kiírását is, a többségében szerbek lakta országrész kiválását Bosznia-Hercegovinából.
Dodik hangja azért félelmetes, mert még egész Európa tudatában ott él a szörnyű háború emléke, és azóta azt tapasztalhatta meg, hogy Jugoszlávia véres széthullása nyomán létrejött államok nem mindegyike működőképes. És akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. De azért is más ez az igény, mint például a kárpát-medencei magyarok autonómia-törekvései, mert az valóban a status quo változását jelentené, a határok módosítását, amitől ugyebár retteg Európa, főképp, ha a Balkánról van szó.
Bosznia-Hercegovina számára az 1995-ös daytoni egyezmény hozta meg a békét, s ez rögzíti a határokat és az állami berendezkedést is. Két entitás alakult ki, a Szerb Köztársaság és a Bosznia-hercegovinai Föderáció, azaz a szerb és a horvát-bosnyák részállam. Az ország egységeit csak a békeszerződés és az alkotmány módosításával lehetne megváltoztatni. Mindkét entitásnak külön vezetése, parlamentje és alkotmánya van, a két államalakulatot gyenge központi kormány köti össze.
Daytonban a Nyugat multikulturális államot próbált létrehozni, ami egyértelműen kudarcot vallott, Bosznia-Hercegovinát mesterséges államalakulatnak érzik lakói, Milorad Dodik pedig mindent megtesz azért, hogy ez az érzés ne is változzon. Folyton azt hangoztatja, hogy az országot „jobb lenne már ma feloszlatni, mint holnap”.
De nagyjából ez az álláspont Koszovóban is, valahogy így éreznek az észak- koszovói szerbek is. És ott vannak a Jugoszlávia romjain kialakult másik állam, Macedónia albánjai is, a lakosság 30-40 százaléka, s a népességi tendenciák alapján a macedónok akár kisebbségbe is kerülhetnek saját országukban.
A Balkánon pillanatnyilag hallgatnak a fegyverek. Béke van, csak a lelkekben dúl a háború. A puskaporos hordó adott továbbra is. Hosszabb távon nem lehet ezeknek a kérdéseknek az újragondolása, a gondok orvoslása nélkül tényleges tartós békét teremteni a Balkánon.
Kétségek Európa „boldogabb” felén
Az egykori vasfüggöny mögötti országokból nézve, Nyugat-, Észak-, sőt Dél-Európa is a kontinens boldogabb fele, mégsem mentes a szeparatista, függetlenségi mozgalmaktól és szervezetektől, beleértve a fegyvereseket is – ETA, IRA -, Dél-Tirolban is először robbantottak, utána egyeztettek. A baszkok ugyan beleuntak a fegyveres harcba, az ETA megszelídülni látszik, de a függetlenségi szándék vélhetően nem tűnt el, a november 9-re tervezett katalán referendum is erősíti. Ezekkel korábban békésen együtt élt Európa, mint ahogyan a flamand-vallon rivalizálással, skót, ír és más etnikai vagy regionális jellegű önállósodási törekvésekkel, nem is tulajdonítottak különösebb fontosságot neki.
Ám a gazdasági-pénzügyi válság felerősítette ezeket a hangokat, többek között épp a szociális önzésnek, „jóléti sovinizmusnak” köszönhetően, és a gazdagabb régiók, tartományok és népcsoportok egyre látványosabban tiltakoznak az ellen, hogy a másik, a központ „fejős tehenei legyenek”. Ezen országok régió közötti jövedelembeli, fejlődésbeli különbségek vagy felerősödtek, vagy csak lakóik felerősítve érzik a mindennapi megélhetési gondok hatására, ami viszont kétségtelenül felerősítette a nemzeti/nemzetiségi vélt vagy valós sérelmeket.
Olyannyira, hogy miközben alig tíz éve, a közép-kelet-európai tízes uniós csatlakozás idején, amelynek mi is része voltunk, Európa népei még az egyre szorosabb összefogásban, összetartozásban látták a jövőt, nemzeti jogköröket adtak át önként Brüsszelnek, ezzel bizonyos mértékig nemzeti szuverenitásukból is feladva, ma épp a fordítottjának vagyunk tanúi, valamilyen szinten minden államban megjelent az igény a szélesebb körű önigazgatásra – vagy Brüsszel, vagy a saját főváros irányába. Olyannyira, hogy már nem is tudjuk, hogy épp bomlik vagy épül az egységes Európa?
S erre a skót referendum sem adott választ, mint ahogy a katalán sem fog, már ha egyáltalán megtarthatják.