Nem a csodálatos folyónak mondanék búcsút, hiszen napfényes időben erkélyünkről csodálom, ahogy aranyos fényű szalagjával kettévágja a fővárost. Hajók úsznak rajta, kürtjelük felhallatszik, s rálátni túlsó partján az ország fénybe öltözött házára. Ez a Duna a magyarságunk egyik jelképe. De a másik, a Dunáról elnevezett televízió, az egészen más.
Szeretem. Színvonalas kulturális adásokat nézhettem, emlékezetes hangversenyeket közvetítettek, az ismeretterjesztés mesterei és a tudomány nagyjai kötötték le figyelmemet. Csak itt nézhettem például a harminc éve elhunyt karmester, Ferencsik János előadásában nagy szerzők műveit. Klasszikus zenét más csatornákon nem közvetítettek, "nincs rá igény" - hallhatjuk lelki füleinkkel. Na igen, a kultúra és a nézettség nem járnak párban egymással, ma az számít, mit néz a reklámképes közönség, a 18-49 év közöttiek. Kedveltem a színházi közvetítéseket is, bár más élményt nyújt ott, a helyszínen nézni egy-egy előadást, de a régi nagyok alakjait, akik manapság már a mennyei színpadon szerepelnek, csak a televízió segítségével lehet felidézni.
Sajátosnak éreztem a Duna Televíziót, hiszen az egyetemes magyarság igényeit elégítette ki. Mára azonban - ahogy rút magyarsággal fogalmazzák - "profilváltáson" ment keresztül. Nem lephet meg, hogy mind több politikai műsort ad, hisz a politikától a klozeton sem szabadulhatunk meg: romlandó keveredik a romlandóval. De hogy fogalmam se legyen arról, éppen mit adnak, miért akkor és miért azt, ez már döbbenetes közönyről és a néző teljes semmibevételéről árulkodik.
Meg lehet vásárolni a rádió- és televízió műsorokat tartalmazó újságokat, a napilapokban is megtalálható az aznapi műsor és mellékleteként a heti is. Korábban az volt a szokásom, hogy bekarikáztam az engem érdeklő, ígéretes műsorok időpontját, és igyekeztem úgy gazdálkodni az időmmel, hogy a jelzett órára és percre elkészüljek tennivalóimmal. Mostanában azonban fölösleges az igyekezet. Egy idő óta a bekarikázott esti órában reklámok követik egymást. (Most azt ne elemezzük, milyen reklámok. Egyik étvágygerjesztő fogkrémajánlatban egy ismeretlen nagy véres turhát köp a mosdóba, s mindjárt jön a tanulság: védjük ínyünket, különben úgy járunk, mint az a szerencsétlen, aki közszemlére teszi kihullott foga helyét… És sok-sok hasonló blődséget szemlélhetünk reklám elnevezéssel.) Várakozom és mérgelődöm, csak nem kezdik az ígért műsort.
És elkövetkezett az az idő, amikor egyáltalán nem kezdik el, pontosabban nem azt kezdik, hanem egészen mást, ami viszont nem érdekel. A nyomtatott műsorokban és műsorfüzetekben teljesen fölösleges címeket és időpontokat közölni, elég egész hétre egy zenei kifejezés: ad libitum, azaz a műsorrend felelősének tetszése szerint, azt rendel adásba, amire éppen kedve és hajlandósága van. A várakozó néző? Ugyan már, fütyülnek rá!
Akkor inkább jöjjön a fájdalmas-dühös elválás. Új kedvesre vágyom. Pontosra és megbízhatóra. Éppen olyanra, amilyen a folyó.
