Linklater ugyanis egy eddig példátlan filmes kísérletbe fogott: egy család életét és életének változásait szerette volna követni ennyi időn keresztül, 2002-től 2013-ig, hogy a filmben megtett utazás egyszerre legyen átfogó és intim, és vezessen végig a gyermek, Mason életének legfontosabb időszakain: apró örömein, édesanyja életének megrendítő változásain, később sokszínű, furcsa kamaszkorán, és ami az egészet nagyszabású, epikus vállalássá emeli: magán az időn.
Az álmodozó természetű, elsős Mason (Ellar Coltrane elragadó alakítása) már a Sráckor történetének elején kihúzza a gyufát az iskolában, amikor kövekkel roncsolja szét az egyik tanár hegyezőjét. Anyja azonban elfogadja, hogy ártatlan csínyről van szó, amikor a fiú elmondja, hogy szerette volna nyílgyűjteménye újdonsült darabjait megélesíteni. Mason egyébként is csupa olyasmit gyűjt, amit egy jóérzésű szülő rögtön kihajítana, amint tudomást szerez azok létéről, de mégsem teszi, mert azok oly sokat jelentenek a nyugalmat kereső gyereknek. Mason anyja, Olivia (Patricia Arquette esszenciális figurája) ugyanis elhatározza, nem kér a megbízhatatlannak, linknek tartott apából.
Megválik tőle (az ezúttal is zseniálisan zabolátlan Ethan Hawke), és egyedül neveli tovább Masont és nővérét, Samanthát.
Ez persze a gyermekeknek is óriási megpróbáltatás. Miközben apjuk valami alaszkai munkát emleget, ők Texasból Houstonba költöznek, ahol karrierre és tisztesebb megélhetésre vágyó anyjuk viszonyt kezd szerénykedő, szobatudós tanárával, akiről egy éven belül kiderül, hogy valójában egy tekintélyelvű, részeges és erőszakos zsarnok. Eközben fel-felbukkan a srácok apja, aki néha zenével, néha valami biztosítós munkával próbálkozik, de odavan a gyermekekért, és szeretne hinni az újrakezdésben.
A költözések, az állandó viták, anyja házassági kudarcai, az új iskolákban megkezdett új életek, az első szerelmek, az első csalódások és az állandó rácsodálkozás lüktető kavargásában Mason mégis megtalálja saját útját, és beleszeret a fotózásba. A nyílfarigcsáló csibészből a nézők előtt két és fél óra alatt válik megfontolt főiskolássá.
Richard Linklater a filmmel igazi csodát idéz meg. Megmutatja, miért van értelme mégis filmet forgatni, még mindig az élettel foglalkozni és – már amennyire persze az eladhatóság keretei engedték – a valóságot választani az ámítással szemben. Finoman szólva sem lett volna kisebb vállalás, ha 12 évre egy valódi család mindennapjaiba próbál bekéredzkedni, de ha igazán ragaszkodott fő elképzeléseihez, nem hagyhatta, hogy bármi is veszélyeztesse.
Linklaternek a színészei biztos kitartásába vetett mély hite és bizalma Ethan Hawke-ban, csaknem húsz éve óta állandó alkotótársában mutatkozik meg a legérzékletesebben, hiszen egyrészt hét közös filmen voltak már túl, másrészt Linklater kikötötte, ha bármi is történne vele a 12 év alatt, akkor Hawke vegye át a rendezést. Linklaternek azonban tagadhatatlanul személyes projektje volt, hiszen Samantha szerepére saját lányát, Lorelei-t kérte fel. A gyerekeknek rendszerint nem jelentett gondot természetesnek lenni, a felnőtt színészek módszere ugyanis az volt, hogy amint megjelentek a gyerekek, elkezdték játszani figuráikat, így a gyerekek is könnyebben élhették át a helyzeteket.
