A nyáron sokan, sokféleképpen megemlékeztek az első világháború kitörésének centenáriumáról. Az első világháborúra való visszatekintés egyik legfőbb tanulsága az, hogy sok - vagy akár a legtöbb - háború nem úgy indul el, hogy valaki egy szép napon úgy dönt, hogy legyen vége a békének. Nem, rendszerint valamiféle eszkaláció vezet a vérontáshoz. Sodródás. Olyan lépések sorozata, amelyek külön-külön akár stabilizáló célzatúak lehetnek, de összességükben mégis csak fegyveres konfrontációt idéznek elő.
Az eszkaláció során a felek nem egyszerűen fegyverkeznek és fenyegetőznek, hanem felépítik azt az erkölcsi érvanyagot, amely erőszakos fellépésüket látszólag alátámasztja. Meggyőzik magukat arról: ők valójában csak visszaütnek, miután a másik féltől sérelmet szenvedtek el. Egyre inkább fekete-fehér lesz a kép mindkét oldalról nézve, míg nem elszabadul a pokol.
Nos, száz évvel a szarajevói merénylet és Szerbia megtámadása után az embernek nem csak a történelmi emlékezés okán lehet sodródás érzete. A múlt év vége óta sodródunk, egy súlyos nemzetközi konfliktus eszkalálódásának vagyunk szemlélő részesei. Azóta ugyanis, hogy váratlanul kútba esett az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási megállapodás, egyre mélyebb és egyre több áldozatot követel az Ukrajnán belül kialakult polgárháborús helyzet.
Az Európai Uniót ez a helyzet felkészületlenül érte, még akkor is, ha tudtuk: Ukrajna sok szempontból megosztott és instabil ország. Hat évvel ezelőtt a nemzetközi pénzügyi válság Ukrajnát azonnal kiütötte. Ne felejtsük el: az európai országok hathatós segítséget nyújtottak az ország stabilizálásához. Az idő tájt az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankban a lehetséges maximumot mozgósítottuk annak érdekében, hogy Ukrajna talpon maradjon, a válság minél kevesebb gazdasági és szociális áldozathoz vezessen.
A pénzügyi válság után új fejezetet nyitni az EU és Ukrajna gazdasági együttműködésében, több kereskedelmi és beruházási kapcsolatot kezdeményezni mindkét félnek érdekében állt. Ebbe valamiféle imperialista terjeszkedést belemagyarázni nem közelebb, hanem távolabb visz a megoldástól. Geopolitikai értelmezése természetesen minden gazdasági integrációnak lehet, az EU-ukrán kapcsolatok elmélyítésében egyértelműen a kölcsönösen előnyös kereskedelem bővítése volt a vezérmotívum, nem pedig valamiféle hátsó szándék, harmadik féllel kapcsolatos megfontolás.
Az EU-val előkészített társulás meghiúsulása után, átgondolt B-terv hiányában Ukrajna a káosz felé kezdett sodródni, védtelenné vált. Egyre jobban láthatóvá váltak azok a külső és belső érdekek, amelyek nem Ukrajna stabilizálását szolgálják. Az ország megcsonkítása miatt az EU és Oroszország viszonya elhidegült. Most már azonban rég nem szankciókról, hanem a megoldásról kellene gondolkodni. A kölcsönös szankciók az eszkaláció részei; a kérdés hogy egy valódi politikai-diplomáciai megoldás milyen elemekből építhető fel.
Több olyan pillanatot is átéltünk, amikor reménykedni lehetett abban, hogy az eszkaláció megállítható. Obama elnök például márciusban, Brüsszelben előadást tartott. Kijelentette: nem fog katonai erőt alkalmazni az ukrán konfliktus kezelésére (sem azért, hogy Oroszországot a Krímből kiűzze, sem más okból). Ehelyett szorgalmazta az EU-tagországok közötti jobb koordinációt és több szolidaritást.
Vannak, akik úgy tekintenek a NATO-ra, mintha valamiféle bármikor szedhető "aszpirin" lenne a nemzetközi instabilitás minden formájának megjelenésére. A NATO közelségének, esetleges szerepvállalásának túlhangsúlyozása azonban sokszor inkább csak olaj a tűzre, nem pedig a válságból való kilábalás ösztönzője. A NATO küldetése tagjainak védelméről szól; más országok belső konfliktusainak megoldására, gazdasági fejlesztésre kevéssé alkalmas. Mivel a háborúskodáshoz vezető konfliktus alapvetően nem nemzetközi, hanem az országon belüli, nem képzelhető el stabilizáció anélkül, hogy Ukrajna új alkotmányos berendezkedése jobban tekintetbe vegye az ország és a társadalom tagoltságát. Fontos az is, hogy ne lehessen okkal, ok nélkül megkérdőjelezni a kijevi kormány demokratikus legitimitását, és ne kelljen aggódni a különféle szélsőjobboldali csoportok jelenléte és befolyása miatt.
A nemzetközi kapcsolatok szakirodalmában sokáig használatos volt a Vietnam-szindróma kifejezés, amely arra utalt, hogy a katonai beavatkozással járó áldozatok nagysága és a befejezés nehézsége miatt kétszer is meg kell gondolni minden olyan lépést, amely a fegyveres összecsapás felé vezet. Aztán ez a tanulság feledésbe merült, és jött az iraki háború. Ma a világnak megint szüksége van egy kis Vietnam-szindrómára, megtetézve az iraki, szíriai, afganisztáni, balkáni beavatkozások tanulságaival.
Obama is, az EU is kapott már Nobel-békedíjat. Itt az alkalom bizonyítani, hogy ez inspirációt és ösztönzést jelenthet a létező konfliktusok békés megoldásához, a vérfürdők megelőzéséhez. Jó volna most gondoskodni arról, hogy száz év múlva Európa vezetőinek ne kelljen napjaink eseményeit az 1914-eshez hasonlítaniuk.
