Az egykori pártállam polgáraként gyakran voltam kénytelen restelkedni azért, azért amit hazám politikusai tettek vagy mondtak. Idővel egyre ritkábban került erre sor, sőt a 80-as években olykor már kérkedhettem külföldi barátaimmal beszélgetve: tagjai vagyunk a valutaalapnak, világútlevelünk van, kiengedtük az idemenekült NDK-sokat, stb. Ennek a kellemes jóleső érzésnek vetett véget az elmúlt öt év a magyar kormány politikája, ami egyre gyakrabban kerül szembe az EU elveivel és gyakorlatával. Ezzel állandóan témát szolgáltat a világsajtónak.
Az orbáni politika eszembe juttatja a régi viccet, ami a XX. század elejének Magyarországában történt esetet idéz fel. Egy kárpátaljai városban hitközségi elnököt választanak, ketten jelöltetik magukat. A régi elnök, aki a városka köztiszteletben álló orvosa és egy fiatal tisztviselő, aki csak egy- két éve költözött oda. A választást a régi elnök nyeri, aki beiktatása után magához kéreti vetélytársát. Megkérdezi, hogy miért jelöltette magát, hiszen most láthatja, hogy mit akarnak a hitközség tagjai. Mire ezt a választ kapja: Hát tudná- e ön, elnök úr, hogy én egyáltalán a világon vagyok, ha nem jelöltetem magamat.