Groteszknek tűnhet föl bármennyire is a gondolat, mintha Angela Merkel most vasárnap a Brandenburgi kapunál újjáépítette volna a berlini falat. Mégis, Sztálin legjobb német tanítványa, a Walter Ulbricht emelte betonszörny helyén, pozitív értelemben vett szellemi sorompót emelt az antiszemitizmussal szemben, amit ő napjaink egyik legsúlyosabb európai veszedelmének minősített. Tömeggyűlést szervezett, nem is akármilyet. Meghívta a színpadra Gauck szövetségi elnököt, a protestáns, a katolikus, a zsidó és a többi vallás és felekezet vezetőit, hogy vele együtt fejtsék ki véleményüket a földrészünkön újult erővel föllépett gyűlölet ellen. A színpad hátterében ott volt a mozgósító jelszó: "Steh auf! Nie wieder Judenhass!", "Talpra! Soha többé zsidó gyűlöletet". Szónoklatában aztán részletesen is kifejtette, hogy a német zsidóság a haza életének szerves része, "zsidó barátaink, szomszédaink, munkatársaink, hazánk lányai és fiai". Mindennek azért is volt jelentősége, mert friss adatok szerint a holokauszt hetvenedik évfordulóján Németországban ismét 200 000 zsidó él és dolgozik.
A kancellár nem szeszélyből toborozta a náluk ilyen szokatlan demonstrációt. Az a tapasztalata, hogy a közel-keleti feszültség minden eddiginél nagyobb kiéleződése után, kontinensünket újabb antiszemita hullám özönlötte el. Példaként emlegette a Franciaországban élő arab bevándorlók vad tüntetéseit, a brüsszeli zsinagógánál elkövetett négyes gyilkosságot, és a szövetségi köztársaságban tartott tüntetéseket Bochumban, Dortmundban, Gelsenkirchenben, Münchenben és egyebütt. Azok a szerencsétlen arab vendégmunkások, akiknek otthoni rendszerük nem tud munkát és megélhetést biztosítani, német földön úgy, ahogy kenyérkeresethez jutottak, és most németül, zárt sorokban, azt skandálják, hogy "Hamas, Hamas, Juden ins Gas". Hamasz, Hamasz, zsidókat a gázkamrákba!
Merkel arra a következtetésre jutott, hogy a kontinensen végigsöprő hullám valójában importcikk. A messzire nyúló terror szervezetek ügyesen kihasználják, hogy a jobbára tanulatlan vendégmunkások hangulatilag befolyásolhatók. Azt természetesnek találják, hogy a palesztin hatóságokkal is szembenálló Hamasz a gázai övezetből rendszeresen lövi Izrael vidékeit, de az önvédelmi visszacsapást jogtalannak tartják. A kancellár azért is járt Jeruzsálemben és Tel Avivban az ottani kormányzatnál, hogy nemzetközi szinten is félreérthetetlenné tegye, semmiképpen se tűrné el a független zsidó állam leradírozását a Közel-Kelet térképéről.
Természetes, hogy ez a most vasárnapi mozgósítás elsősorban német belpolitikai jellegű volt, de egyúttal figyelmeztetés is az uniós partnereknek, ne nézzék tétlenül a kontinens egészén fölbukkant gyűlölet hadjáratot. Figyeljenek oda arra ők is, amit a németek gondolnak róla, és ahogyan most csatasorba álltak. Szól ez a legközelebbinek tartott uniós szövetséges fővárosnak, Párizsnak is, amely talán valamivel nagyobb mértékben érintett a németeknél, hiszen hajdani gyarmataiból, ahol korábban nem mindig úriember módjára viselkedett, tekintet nélkül egymást követő kormányainak a színére, utóbb százezer számra fogadta be a szerencsét próbálókat. Most meg egyes velük érkezett próféták e tömegeket mobilizálják az európai konszolidáció lazítására. Miközben a demokratikus gyakorlat a párizsi kabinetbe született franciákként, miniszteri rangban nevez ki algériai, tunéziai, marokkói származásúakat.
A kancellár asszony azonban túl tekint ezen a "szűkkeblű" szemléleten is. Az ő fölfogásában az a körülbelül néhány százezer észak- és egyéb afrikai, aki többségében azonosult befogadó környezetével, ugyanolyan állampolgárnak tekintendő, mint bárki más. Annál, aki megfertőzve kétségbe vonja a zsidók asszimilálódósát, semmivel sem különbek az arabokat idegen testnek tekintők. Nem azért trombitált össze Berlinbe nagygyűlést, hogy más indulatoknak adjon helyet. Annál is inkább nem, hogy az ő kereszténydemokrata szemlélete a német kulturális hagyományokra is épül, Goethe, Schiller, Beethoven és a többiek örökségére. Sőt, a közelmúltból a még az NSZK-t megteremtő Konrad Adenauerére, a szociáldemokrata Brandtéra, Schröderére, a liberális Genscherére, akik valamennyien őszintén és elszántan mindörökre szakítottak a nácizmus árnyékával.
És ha már itt tartunk, akad egy fölfogás, amelyet teljesen figyelmen kívül hagyni ugyancsak nem lehet. Sem Merkelnek, sem az Unió több más kereszténydemokrata politikusának eszébe se jutna, hogy a magyar Fideszt amúgy egészében, mert egyedi fertőzés azért elképzelhető, bármilyen mértékben is antiszemita befolyásultságúnak tartsa, hiszen a CDU-tól is mindig idegen volt ez a kísértés. Ha nem így volna, nem rendezi meg a most vasárnapi monstre tüntetést. A fáma szerint azonban a kancellár asszony is az egyes nyugati vezető egyéniségek közé tartozik, akik fájdalmasan azon a véleményen vannak, hogy Közép-Európában mostanában Magyarország az egyik központja a föltámadó antiszemitizmusnak, amit bizonyítanak elfajult sajtó hangok, nagy néha még a kormányhoz közelállók vidékén is. De a Jobbik kendőzetlenül is fölelevenít ilyen indulatokat.
Ami két napja Berlinben, a Brandenburgi kapunál történt, egyelőre elképzelhetetlen volna Budapesten. Mondjuk az, hogy Orbán Viktor vezérszónoka legyen a kendőzetlen zsidóellenes uszítást is alkalmazó Jobbik ellen föllépő megmozdulásnak. Taktikai nonszensz volna. Berlinben nincs olyan kormányzat megrendelte emlékmű, amely ráadásul silány művészi kivitelben is igyekeznék mentegetni a holokauszt végrehajtóit. Ha akár képzeletben is léteznék ilyen, Merkel szégyenkezett volna hallgatói elé lépni, égő szenvedélyű szónoklatával.
