Az összegről eszembe jutott egy beszélgetés Miamiban, késő este egy kávéház teraszán, ahol - jobb híján - idős hölgyek mellett kaptunk már csak helyet. Arról tárgyaltak, hogy milyen felháborító a kosárlabdázók - körülbelül a színészekkel azonos nagyságú - fizetése. Megkérdeztem őket, mit szólnak akkor a népszerű színészek fizetéséhez?
Ez azonban nem háborította fel őket. Hiába magyaráztam, hogy a kosarasok ugyanúgy tömegeket szórakoztatnak, mint a színészek. Nem is beszélve az amerikai foci többtízmilliós, lelkes táboráról.
Meg kell jegyeznem, én semelyik fizetésen nem vagyok felháborodva, mert akik el tudják varázsolni a stadionokban ülő tíz-, vagy százezreket, a képernyő előtt ülő milliókat, azok talán megérdemlik a sok pénzt. (Bár azért ilyenkor néha eszembe jut hány millió gyerek éhezik a világban, de nem biztos, hogy helyén való ez a párhuzam.)
Ma már a foci, a kosárlabda, a tévésorozat egyformán a piacra termelt árú, mint a mosópor, vagy a személyautó. A kereslet és kínálat pillanatnyi állapota dönt az árakról. Azt legalább tudom, hogy a tehetség és sok-sok fizikai erőfeszítés, fáradtság áll az ilyen teljesítmények mögött.
Nem úgy, mint nálunk, ahol olyan "celebek" is akadnak, akik a bugyigyüjteményükkel és a kislányuk fotóival büszkélkednek, vagy gyenge magyar kiejtéssel el tudnak énekelni egy pikáns kis dalocskát. Pedig lehet, hogy még ők is keresnek valamit ezzel a semmi teljesítménnyel.
