Nincs még egy olyan állama a mögöttük álló évszázadnak, amely annak három legnagyobb ütközetét egyaránt megnyerte volna. Kétszer szállt be a világháborúkba, mindkétszer eldöntötte annak végkimenetelét, így értelemszerűen a győztes oldalon fejezte be a vetélkedést. Ne felejtsük el, hogy a hidegháború nyertese (nem egyedüliként) szintén az Egyesült Államok volt, amely olyan mértéktartóan ünnepelte ezt a győzelmét, amit nem is lehet ünneplésnek nevezni. Ahogyan John Lukacs fogalmaz: "semmi jelét nem mutatták az önvállveregetésnek", ami legalábbis jó ízlésre vallott, mert a Szovjetuniónak e nélkül is tengernyi gondja volt. Magyarázza az örömtüzek elmaradását, hogy az orosz átalakulást rokonszenvvel figyelte Washington. Hegemón szerepet jelzi, hogy ebben az évszázadban vált egyetemes nyelvvé az angol. Ez Amerika szerepe nélkül nem volna érthető.
Háborúk és béke
Hogy az első, a második világháború és a hidegháború együttes mérlege mennyire fontos, jól mutatja egy - nem a kötetben szereplő - összehasonlítás. Oroszország elvesztette az első világháborút, majd megnyerte a másodikat, és ezt követően elvesztette a békét. Németország mindkét nagy háború vesztese volt, de nyugati fele az 1945-tel kezdődő korszak egyik legnagyobb nyertese lett. Japán elvesztette a második világháborút és a németekkel együtt szintén megnyerte a békét. Nagy-Britannia helyzete némileg összetettebb, mert látszatra vele ugyanaz a helyzet, mint az Egyesült Államokkal, vagyis nyertese volt a múlt század három nagy háborújának, mégsem lehet maradéktalanul a győztesek közé sorolni. A gyarmatait vesztő egykori birodalomnak 1945-ben szembe kellett néznie azzal, hogy másodrangú hatalommá vált, és kiesett a világméretű politikai szimfóniát vezénylő karmesterállamok sorából. Ténykérdés az is, hogy a 19. század egyértelműen brit évszázad volt - ezt hangsúlyozza a szerző is -, így arról: hogyan múlik el a világ dicsősége, a britek meglehetősen sokat tudnának mesélni.
A szigorú és határozott nézeteket valló történész osztja angol történésztársának, Hobsbawm-nak az elgondolását, aki szerint a huszadik század rövid volt, mert 1914-ben kezdődött és 1989-ben végződött. Innen nézve még indokoltabb Amerika évszázadáról beszélni, mert nagyjából az első világháború kirobbanásakor vált elsőként nyilvánvalóvá, hogy az Egyesült Államok a világ első számú hatalma. Befolyása és növekedése dinamikáját jól mutatja, hogy 1939-re már kétség sem férhetett vezető szerepéhez. A Szovjetunió felbomlása után akkor is egyetlen szuperhatalom maradt a világ porondján, ha tudjuk, távolról sem mindenható ez a szerep. Igaz, ennek egyértelmű bizonyítékai jobbára a 21. században váltak nyilvánvalóvá. (Irak, Afganisztán.)
A formabontó tudós
A mélyen konzervatív felfogású John Lukacs, akinek csaknem teljes életműve - közel húsz kötet - olvasható magyarul, munkássága egész ideje alatt a huszadik századot vizsgálja. Egyfajta szintézisnek is felfogható legújabb munkája, amely éppen terjedelmi visszafogottságával lepheti meg olvasóját. A kétszáz oldalnál alig valamivel terjedelmesebb mű (ez önmagában bámulatos teljesítmény!) számba veszi a múlt század nagy jelentőségű eseményeinek láncolatát. Legalább ilyen fontos annak a szemléletmódnak a következetes alkalmazása, amely egy kivételes tudós ajánlata arra nézve, hogyan lehet értelmezni történelmi tényeket és összefüggéseket.
Kötetében a konzervatív történész feltűnően formabontó és rendhagyó, ami nem meglepő régi olvasóinak. Az első világháborúról keresetlen őszinteséggel leírta, hogy annak elhúzódásában és emberveszteségei nagyságában döntő módon szerepet játszott a hadseregeket irányító tábornokok középszerűsége és fantáziátlansága. Felhívja a figyelmet, hogy a sikeres oroszországi forradalom után Marx elképzeléseivel szemben a világhódító útjára induló kommunizmus helyett "nevetséges próbálkozásoknak" lehettünk tanúi Európában. (Bajorország, Magyarország.) Az első világháború egy másik marxi tétel cáfolatát is adta. Az osztályharc elsődlegességének tétele már ekkor megbukott, mert a szemben álló, különböző nemzetiségű "proletárok" a legcsekélyebb együttérzést sem mutatták egymás iránt. E helyett nemzetek vívtak élethalál harcot a frontokon. Az egyéni és a közösségi önazonosság éppen a nemzethez tartozásban öltött testet. Marx gondolatmenetének kapitális hibája éppen az osztályharc kapcsán, hogy nála az osztályokkal szemben az állam áll a másik oldalon, és közben nem veszi észre a teoretikus, hogy az állam nem azonos a nemzettel - így John Lukacs.
Nem szokványos az a nézete sem, hogy az 1929-33-as nagy világgazdasági válság "kevésbé volt pusztító és sorsdöntő, mint amilyennek sokáig látszott". Ezt támasztja alá, hogy világválság nem robbantott ki forradalmakat, sőt valójában a politikai elégedetlenség sem volt olyan mérvű, amelynek az akkori államhatalmakat aggodalommal kellett volna, hogy eltöltse. Lukacs azonban egy lépessel továbbmegy, amikor azt állítja, hogy Hitler németországi hatalomra jutása sem köthető szorosan a világgazdasági válság hatásaihoz. A "fasiszta" pártoknak nem volt sikere Hollandiában, Dániában és Svédországban sem, ami abba az irányba mutat, hogy gazdasági és politikai okokból táplálkozó társadalmi elégedetlenség radikalizálódásához egyéb tényezők is szükségesek.
Egyéniség és történelem
A könyv egyik legfontosabb, a történelem egész értelmezését meghatározó állítását a szerző nem határozottan fogalmazta meg: "(…) legalábbis megkérdőjelezhető a mindmáig széles körben elterjedt nézet, miszerint az egyének a legjobb esetben a történelem eszközei, nem pedig formálói." John Lukacs óvatosan érvel ebben a vitában. Tételszerűen nem fogalmazta meg, mit gondol, de jól érthetően körbeírta álláspontját. Ha nincs Hitler, nincs második világháború. Ha nincs Hitler, nincs holokauszt - állítja, amit semmiképpen nem lehet úgy érteni, hogy az egyén csupán eszköze volna a történelemnek. Rámutat, hogy a náci diktátor a német bosszúvágyát engedte szabadjára, ami onnan nézve, hogy megalázó békét kötöttek Németországgal az első világháború után, és mindenkiben - ahogyan a szerző fogalmaz - a befejezetlenség érzését hagyták a háború után, már önmagában rendkívül veszélyes politikai helyzetet teremtett. A Hitler-jelenség megértésében segít a kötet, amikor rávilágít, hogy a kancellár nemzeti és katonai vezető kvalitásai mellett nem volt híján az államférfiúi képességeknek sem. A személyiségekre erősen fókuszáló történészi szemlélet érhető tetten John Lukacs korábbi munkáiban. Elegendő e helyütt A történelmi Hitler, az Öt nap Londonban (Churchillről szóló kötet), A párviadal, a nyolcvan napos háború Churchill és Hitler között, valamint a Hitler és Sztálin: 1941 június című kötetekre utalunk.
Valamiképpen az egyéniségek évszázada is volt a huszadik, mert Sztálin, Roosevelt, Hitler, Churchill, Mao Ce-tung és De Gaulle nem kizárólag történelmi távlatból érdemli meg ezt a minősítést. Ugyanakkor az egyéniség nem jelent minőséget. Ezt éppen az előbbi igen tarka felsorolás bizonyítja a legjobban. Nagy bátorság az új évszázad tizennegyedik évében olyan állítást tenni, hogy a 21. század bizonyára nem a nagy politikus személyiségeké lesz. Eddig ez látszik. Önmagában ez nem baj, mert a nagy egyéniség sok esetben nagy bajkeverőt jelent. A huszadik század egyebek mellett ezt is illusztrálja. Furcsa, noha nincs abban semmi meglepő, hogy Hitler és Sztálin kölcsönösen csodálta egymást, bár ennek a rendhagyó viszonynak a Barbarossa-terv (Szovjetunió lerohanása német forgatókönyvének életbe lépése) vetett véget. Az a kulisszatitok sem maradt ki a kötetből, hogy a német támadás hírére Sztálin idegösszeroppanást kapott, a Politikai Bizottság hozzá igyekvő tagjairól a pártfőtitkár azt hitte, hogy azok az ő letartóztatására érkeznek.
Hitek és tévhitek
John Lukacs cáfolja azt a közkeletű vélekedést is, hogy a huszadik század a kommunizmus és a demokrácia küzdelme lett volna. Érvelése szerint a kommunizmus hetvenéves, múló közjáték volt az ezer éves orosz történelemben, amely ráadásul szinte nyomok nélkül múlt el. Gondolatmenetéből kiderül, hogy "tipikus amerikai következménynek" tartja, hogy az Egyesült Államok alapvetően ideológiai ellenfélként tekintett a Szovjetunióra, és csak másodsorban, mint ellenséges, vele rivalizáló hatalomra. A hagyományos megközelítést azért tartja hibásnak, mert a fejlett demokráciákat soha nem fenyegette az a veszély, hogy a kommunizmus, mint politikai program, gyökeret verhet ezekben az országokban. Ezzel szemben nem kétséges, hogy az amerikai ihletésű fellazítási politika, a demokrácia exportja, kényszerűen a Szovjetunió csatlósállamaivá vált országok társadalmaiban komoly visszhangot keltett.
Lehetetlen ennek a páratlanul gazdag könyvnek minden fontos vonatkozását felvillantani. Ezernyi gonoszság: diktatúrák, tekintélyuralmi rendszerek, tömeggyilkosságok, embertelen ideológiák mérgezték a huszadik századot, amelyet túlélni sem volt egyszerű vállalkozás. Mégis 1989 annus mirabilis-ként (a csodák éve) vonul be a történelembe, lezárva lényegében az előző évszázadot. A parancsuralmi rendszerek átadták helyüket a liberális demokráciának (nem mindenütt), amiről azóta tudjuk (mi, magyarok főleg), hogy csupán lehetőség, amivel lehet élni és visszaélni.
A történelemben soha nincs happy end. Még akkor sem, ha ennek a századnak a nótáját az Egyesült Államok húzatta. Legyünk ennél szerényebbek, és idézzük John Lukacsot, aki e száz év megértéséhez egy portugál közmondást hívott segítségül: "Isten görbe vonalakkal ír egyenesen".
(John Lukacs: A huszadik század rövid története, Európa Kiadó, Budapest )
