Éppen azokon az ismerőseimen kezd oroszbarát szimpátia kitörni, akik régebben megvetően tekintettek rám, ha az orosz kultúra szépségéről vagy az orosz értelmiség teljesítményéről beszéltem.
Mindig bántott, ha valaki "oroszozott", vagyis általánosítva az "oroszokat" tette felelőssé a front pusztításaiért, Budapest ostromáért, a katonák atrocitásaiért és aztán a diktatúra ránk kényszerített évtizedeiért. Én a nagyszerű műfordító, Karig Sára egy nyilatkozatából tanultam meg, hogy miként gondolkozik erről a tisztességes ember. Ő katolikus neveltetésének etikájától vezetve lett szociáldemokrata. A háború alatt zsidó menekülteket és szökött angol hadifoglyokat mentett. Aztán - de beszéljen helyettem a lexikon, a Wikipédia: "1947-ben választási biztos volt a II. számú szavazókörzetben. A kék cédulákkal való visszaélést azonnal jelentette. A következő napon már a kémelhárítás markaiba került. … A komiföldi Vorkutában, Európa északkeleti határán, az Urál-hegység lábánál a munkatáborban 1947-tól 1953-ig volt politikai fogoly. Agyag- és szénbányában dolgozott közel hat évig". Tegyük hozzá, a szovjet sztálinisták úgy tartóztatták le a fiatal lányt, hogy nyári ruha volt rajta, hát ebben a nyári ruhában érkezett meg a Sarkkör határára.
Egyszer hallottam a rádióban beszélni Karig Sárát: nemhogy nem "oroszozott", hanem mélyen meghatódva szólt a nagyszerű orosz népről, az orosz emberekről, akik megmentették, akik pufajkát adtak neki, cipőt, meleg ruhát, ételt. Ha valakinek, hát neki lett volna oka gyűlölni az oroszokat, ehelyett hálásan beszélt róluk, mert bölcs asszony volt, különbséget tett a gyilkos rendszer és az ártatlan lakosság, a bűnös és az áldozat között.
A valamikori Szovjetunió lakosságának, elsősorban az oroszoknak sikerült leépíteni a kommunista rendszert és megnyitni Kelet-Európa előtt a demokrácia útját. Verhetjük a mellünket, hogy mi milyen nagy hősök voltunk (politikusaink újabban egyre öndicsérőbb beszédeit hallgatva úgy érzem, mintha egyedül mi magyarok szabadítottuk volna fel az egész régiót), holott az az igazság, és aki józanul gondolkozik, az egyetért velem: a szovjet vezetés - ellentétben 56-tal és 68-cal - ezúttal lényegében nem próbálta megakadályozni a rendszerváltást. Pedig még volt erejük, leszámolhattak volna a másként gondolkozókkal, és elzárkózva egy újabb vasfüggöny mögé (mint teszi most is Észak-Korea), az ötvenes évekhez hasonló terror és nyomor idejét zúdíthatták volna ránk. Nem tették.
Ha a vezetés nem partner, egy totális állam belülről szinte megdönthetetlen. A besúgás, a megfélemlítés, a megvesztegetés és a fenyegetés rendszere akár évszázadokon át működhet egy elzárkózó világban. Kelet-Európa óriási, történelmileg szinte páratlan teljesítménye, és ebben a mi részünk is benne van, de az oroszoké még inkább, hogy sikerült kiszabadulnunk a diktatúrából, méghozzá komolyabb vérontás nélkül.
Ezért az a véleményem: tiszteljük az oroszokat! De ahogy a bűnök megítélésénél is hiba általánosítani, a tiszteletnek is differenciáltnak kell lennie. Mit tisztelünk? Az orosz nép demokratikus teljesítményét. Erre a jobboldalunknak nem volt elismerő szava, sőt - Továrisi, konyec!" - gúnyolódtunk azokon, akik önként kivonultak. Most viszont tapsolunk. Mi változott?
Kirobbant az ukrán-orosz konfliktus. Nem akarok ítélkezni, nem is tudok, nyilvánvalóan mindkét félnek megvannak a maga érvei, tetteikért a következményeket is ők viselik, engem a magyar politikai osztály néhány tagjának a viselkedése döbbent meg.
Mint az egyik hírportál hírül adta: a Jobbik egyik, az izraeli állampolgárságú képviselőket nemrég listázni kívánó politikusa, részt vett a Krímben egy olyan konferencián, amelyen különböző volt és jelenlegi neonácik társaságában "Oroszország geopolitikai szerepe" és a "Modern világrend új valósága" és más, hasonló címet viselő előadások között, amelyek a kelet-európai határok átrajzolását elemezgethették, többek között a kárpátaljai régió destabilizálásáról is szó volt.
A Jobbikról az a hír járja, hogy ez a párt csak kimondja, amit a hatalmon levők közül sokan gondolnak. Ez talán túlzás, de az különös, hogy az ukrán-orosz konfliktus kapcsán a magyar politikai vezetés olyan húrokat penget, mintha mi nem az Európai Unió tagja és a NATO nevű katonai szövetség része volnánk. Nemcsak az európai politikai szolidaritás, hanem az európai elvek megsértéséről is szó van: Európa nem a határok ide-oda tologatásában, hanem a regionális együttműködésben hisz.
Európában is vannak súlyos etnikai kérdések, de ezeket igyekeznek multikulturális együttműködéssel megoldani, az emberi jogok tisztelete alapján. Hisztérikus nemzeti önbecsapás helyett sajtószabadság, decentralizálás, egyéni felelősség. Ha az "illiberális" magyar vezetésnek ez nem tetszik, lelke rajta; de az bennünket, minden magyar állampolgárt is érint, hogy a magyar politikai elit most egy nagypolitikai konfliktusban veszélyesen másképp kezd beszélni, mint az Európai Unió vezető politikusai.
Volt valamikor egy sláger, így kezdődött: "Veszélyes út, amin jársz". És nincs senki a kis hazánk már úgy látszik, tökéletesre centralizált vezérkarában, aki el merné dúdolni. Pedig nem volna baj, ha odafigyelnénk a szövegére. Már megint kioktatjuk a világot. Korábban az oroszokat leckéztettük, ezúttal a hozzánk képest "jelentéktelen" Németországból, Franciaországból, Angliából is álló Uniónak mondjuk meg, hogy mit és hogyan kellene tennie.
Mi lesz, ha egyszer komolyan vesznek bennünket?
