A világ kultúrái a mai napig mind-mind különbözően és másként viszonyulnak a halálhoz. Hol van már a régi magyar halotti tradíciót felelevenítő, többnyire szomorúságot jelentő gyász? Elmúlt. A feledés homályába süllyedt, ahogy a halottak virrasztásának hagyománya is. Noha egykoron még szigorúan betartandó keresztény szokás volt, de manapság sok helyen már szentmisét tartanak az elhunytak lelki üdvéért. Sőt. Olyan esetekről is tudok, - hozzáteszem, hogy nem garasoskodó szegényekről, hanem aránylag jómódúakról van szó, - ahol az elhunyt hozzátartozói már halotti tort sem tartanak. Ezek a hagyományok napjainkra azért tűnhettek el, mert mi most már fizikailag jóformán szinte egyáltalán nem érintkezünk a halottainkkal. Nem mi öltöztetjük, mosdatjuk s rakjuk koporsóba az elhunyt szeretteinket, és a sírjukat sem mi ássuk ki, hanem ezt a munkát a temetkezési vállalkozások szakemberei végzik. Manapság már nem otthon tartják és ravatalozzák fel a halottat sem, ami régen az elhunyt lakásán a tisztaszobában történt. Házhoz jött a pap, aki megtartotta a gyászszertartást, majd érkezett a halottas kocsi és kivitte az elhunytat a temetőbe. Siheder gyermekkori emlékem volt, hogy a halottat szállító lovakat fekete pántlikával díszítették fel, aki azokat szigorúan csak lépésben hajtotta, hogy az utánuk gyalogoló gyászoló menet, élén a pappal és a kántorral, valamint a tömjénfüstöt bőséggel eregető sekrestyéssel, tudják tartani az iramot. Akkor minden munkálatot az elhunyt hozzátartozói végeztek el. Szegény világ volt az. Talán még a kényszerűség is ezt diktálta. Hogy mindezen gondolataim miért most írom le? Nos azért, mert olvasom, hogy egy budapesti temetőben már megkezdték a szegények temetkezési helyéül szolgáló szociális parcellák kijelölését...
2014-09-12 08:01:00 CEST
