Valószínűtlen távolról, egészen halk klarinétszó hallatszik, először csak azt hiszem, képzelődöm, vagy a színfalak mögül jön, de aztán látom, hogy hátrafelé néznek többen is, így én is megfordulok. A nézőtér felől, hátulról, igen-igen lassan, mintha ereje se lenne már, közeledik egy idős férfi, változatlanul leheletfinoman, fájdalmas szépséggel fújja a hangszerét.
Merev az arca, mintha már azt is nehezére esne mozgatni, majd amikor előre araszol, ránéz a közönség bizonyos tagjaira, látványosan felvidul, csillan a szeme, örül, hogy itt ülünk. Giora Feidman, a 78 éves világhírű klarinétművész, az élő legenda belőlünk merít erőt, nekünk akar valami emlékezeteset adni, parányit már szaporázza is a lépteit, az első sor előtt oldalazva fölmegy a pódiumra, és ott végigmustrálva a teljes nézőteret, abszolút kivirul.
Sőt, mámorossá válik, hirtelen feltöltődik, ritmust váltva felpörög, már együtt játszik a pódiumon elhelyezkedő fiatalokkal, a Gitanes Blondes tagjaival, a megfáradt hangok kimondottan erőteljessé válnak, ragyog a virtuozitás. Van az úgy, hogy az ember néhány perc után biztos benne, hogy fene jó estéje lesz, röpke idő után nekem sem volt semmi kételyem efelől.
Pillanatok alatt közös áramkör teremtődik a nézők és az előadók között. És ezt nem csupán a zenével, hanem az azzal összesimuló izgalmas egyéniségükkel érik el, ami azon nyomban hat. Soha nem fogom elfelejteni, hogy amikor a zongoraművész óriás, Szvjatoszlav Richter kicsörtetett a Zeneakadémia pódiumára, nem hajlongott buzgón a hihetetlen ováció közepette, nem igazgatta a székét, hanem mint a szélvész lehuppant, lázasan játszani kezdett.
És egyetlen ember nem akadt, aki az első hangba beletapsolt volna. Ez azt jelenti, hogy az egész teremben nem volt senki, aki ne őt nézte volna árgus szemekkel, és ne hagyta volna abba villanásnyi idő alatt a tapsot, hogy áhítattal figyelje, mint csal elő a zongorából. Hát ez a mágikus egyéniség!
És, ha egészen máshogy is, de Feidmann is ilyen. Képes megbabonázni a publikumot. Ehhez színészkedik, nyugodtan mondhatom, hogy bohóckodik. Nagy zenebohóc. És ez egyáltalán nem pejoratív. Ráadásul időnként odalép a mikrofonhoz, és ekkor már-már olyan, mint egy stand up comedy előadó, velünk szemben állva, rövid humoros szövegeket rögtönöz, és kaján virgoncsággal be is zsebeli érte a tapsokat.
Olykor dalra fakasztja a közönséget, ilyenkor érzékenyen vezényel, és gúnyosan epés beköpésekkel buzdít. Zenében pedig pokolra képes szállni, a legmélyebb mélységekre is lehatol, fájdalmat okoz, megidéz rémségeket, bánatot, világvégét, hogy aztán gyógyítson, átcsapjon kitörő örömbe, tobzódjon a zenei élvezetekben.
Bölcs, jó humorú humanista. A Gitanes Blondes tagjai, Mario Korunic (hegedű), Konstantin Ischenko (harmonika), Christoph Peters (gitár), Simon Ackermann (bőgő), igazi társak. Összeér a lelkük és a művészetük. A Zeneakadémia közönsége pedig szinte elszállt és boldog volt, velük együtt.
