Tragikus helyzet alakult ki tőlünk keletre. Ukrajna súlyos válságba sodródott, ám e válságból való kilábalását keleti szomszédja, Európa egyik jelentős hatalma, Oroszország folyamatosan akadályozza. Ráadásul egy ideje be nem vallott agresszió formájában teszi ezt. Néhány hónapja még elképzelhetetlennek tartottuk volna, hogy mindez Európában lehetséges. Március derekára azonban kiderült: tévedtünk. Oroszország – miután katonái megszállták a Krím-félszigetet – kétes körülmények között, az ukrán alkotmánnyal ellentétes módon – helyi szövetségeseinek közreműködésével – népszavazást tartott a terület elszakadásáról. Majd a referendum eredményére hivatkozva az illegitim körülmények között megválasztott új krími vezetés kezdeményezte a félsziget Oroszországhoz történő csatlakozását. A Kreml pedig nagylelkűen elfogadta azt. Miért is tett volna mást, amikor e forgatókönyvet Moszkvában írták.
Az Ukrajnához tartozó terület kiszakítása a Krímben nagy számban élő oroszok fenyegetettségére való hivatkozással történt. Ám e fenyegetettség létezését azóta sem sikerült tényekkel alátámasztani. Ez azonban a legkevésbé sem zavarja Moszkvát, merthogy a történteket – egy szuverén állam területi integritásának durva megsértését –, teljesen rendjén valónak találja. Az sem okoz gondot neki, hogy annak idején első csecsen-háborúját épp Oroszország területi épségének megőrzésére hivatkozva vívta. Neki ezek szerint szabad ilyet tennie, míg kisebb szomszédjának nem. Ez már csak azért is elgondolkodtató, mert Moszkva előszeretettel hivatkozik a vele szemben megmutatkozó nyugati kettős mércére. Eközben saját kettős mércéjét természetesnek tekinti.
Az orosz vezetés azonban nem érte be a Krímmel. Miután Ukrajna jövőjéről az annexió után sem volt hajlandó vele senki tárgyalni, mert azt az érintettek kizárólag az ukrajnai politikai közösségre tartozónak találták, egy újabb lépést tett. Április elején elkezdte felbujtani a kijevi hatalommal szemben jórészt bizalmatlan keleti megyéket, azokat a területeket, ahol nagy számban élnek oroszok. Fellázítani őket azonban csak részben sikerült. Ezért kellett már a konfliktus korai szakaszában is nagy számban oroszországi önkénteseket „toborozni” és az állítólagos „népfelkelők” támogatására Ukrajnába átszivárogtatni. Azt, ami Kelet-Ukrajnában immár hosszú hónapok óta történik, már csak azért sem lehet külső beavatkozástól mentes folyamatnak tekinteni, mert ha az lett volna, akkor a „spontán tiltakozásoknak”, barikádépítéseknek és középület-foglalásoknak már közvetlenül a kijevi hatalomváltás után be kellett volna következniük.
Ezekre azonban sem február végén, sem márciusban nem került sor. Mindez – érdekes módon – csak április elején vette kezdetét. Nyilván azért, mert akkorra vált világossá Moszkva számára, hogy vele Ukrajna politikai jövőjéről továbbra sem akar senki tárgyalni. Lehet, hogy tárgyaltak volna vele, ha az új kijevi vezetés nem érezte volna úgy, hogy a Kreml folyamatos nyomásgyakorlással akarta és akarja továbbra is Ukrajnát érdekkörében tartani. És ezt a célt még azon az áron is kész volt elérni, hogy a legkevésbé sem aggasztotta a megdöntött rendszer korruptága és nepotizmusa. Moszkva korábbi magatartása világossá tette, hogy a legkevésbé sem az Ukrajnában élők élethelyzete és életminősége foglalkoztatta, hanem kizárólag az ország orosz érdekkörben tartása.
Gyakran hangzik el vádként, hogy a kialakult válságért a nyugati hatalmak, mindenekelőtt az Egyesült Államok a felelős. Nyilván lehet hibát, talán még önző számítást is találni e hatalmak magatartásában. Ám ha esetleg ez így is lenne, ez a körülmény érvénytelenné tenné az ukránok millióinak vágyát az emberhez méltóbb élethez? Attól még, hogy Ukrajna „geopolitikai küzdőtérré” vált az ott élőknek már nem is lehet álmuk? Nem akarhatnak az eddigiektől eltérő módon létezni? Nem vágyhatnak arra, hogy ne kelljen az orosz politikai és gazdasági modell szerint élniük? Ki tilthatja el őket vágyaiktól? Ha a politikai közösség többsége tiszteletben tartja az Ukrajnában élő kisebbségek méltóságát, nem fenyegeti biztonságukat és nem korlátozza őket jogaikban, akkor ki és milyen alapon vonhatja kétségbe a többség Európát választó döntését?
Porosenko nagy részvétel melletti első fordulóbeli elnökké választása egyértelmű kinyilvánítása volt annak, hogy mit akar az ország többsége. Miért ne lehetne Ukrajna egyszer majd az Európai Unió tagja? Erre nyilván nem holnap kerül sor. És nem is holnapután. De hadd próbálják meg a felzárkózást! Lehet, hogy sikerül. De az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy kiderül: az európai út súlyos áldozatokkal jár. Olyannyira súlyosakkal, hogy azok elviselésére az ukrán társadalom egyelőre nem képes. De legalább kapjanak esélyt arra, hogy próbára tehessék magukat! Ám a folyamatos és egyre agresszívebb orosz beavatkozás, még a kudarc esélyét sem adja meg nekik. Milyen alapon veszi ezt el Moszkva az ukránoktól?
Ebben a drámai helyzetben különösen megdöbbentő a Fidesz politikusainak közönye, helyenkénti cinizmusa. Nehéz lenne ugyanis másképp minősíteni a miniszterelnök Ukrajnától autonómiát követelő közelmúltbeli megjegyzését. Vajon ő hogyan gondolna arra a politikusra, aki efféléket követelne tőle, miközben országa épp élet-halál harcát vívja egy tőle jóval erősebb hatalommal. Ami e nyilatkozatával tett az nem is hullarablás volt, hanem maga az élveboncolás. És csakugyan „cirkusz” lenne csupán az, ami immár hosszú hónapok óta Ukrajnával történik, mint ahogyan erről a minap Kövér doktor oly nagy átéléssel beszélt? Lehet ilyen érzéketlennek lenni? Vajon akkor is ezt gondolná, ha valami hasonló történne Magyarországgal? És egyébként is, miért vált mára hovatovább Oroszország a magyar kormány számára a nyugati szövetségeseinknél is féltettebb baráttá? Tán csak nem azért, mert Moszkva nem bírálja jeles kormányunkat demokráciát romboló lépéseiért? Vagy talán történik mindez azért, mert a Paks ürügyén megszerzett orosz óriás hitel megóvása mindennél fontosabb? Még a szabadság, a demokrácia és a méltóság értékeinél is? Hová jutottunk? Ezt érdemelné a szabadságszerető magyar nép? Ilyen kormány kell nekünk?
Az én válaszomat nyilván ismerik, nekünk, magyaroknak nem kell ilyen cinikus, a többi nép szabadságtörekvésével érzéketlen, hullarabló kormány. És hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, parlamenti határozat-tervezetet nyújtunk be, amelyben a magyar Országgyűlés elítéli az orosz agressziót és kifejezi szolidaritását Ukrajnával. Váljon el a vese a májtól! Nézzük meg, hogy 1956 nagyszerűségére hivatkozó kormány, kész-e mások szabadságharcának támogatására, vagy tétlenül és némán tűri szomszédunk megcsonkítását, megbecstelenítését.
