Érpatak polgármestere szállítja a kétfejű borjakat pótló híreket, botrányos kiszólásaival izgalomba hozza az olvasókat. A kis dél-nyírségi falu elöljárója hol izraeli vezetők bábuját akasztatja a település hóhérjának kinevezett polgártársával, hol pedig bejelenti, hogy az utolsó törvényes miniszterelnök Szálasi Ferenc volt. Lehet dühöngeni, lehet sápítozni, lehet karokat széttárni - mind egyre megy. Még az is, hogy nyomozás indult az akasztás, no meg a zászló megtaposása miatt a nagyhangú elkövető ellen. Természetesen nem hivatalból, noha köztudomásúvá lettek a tények, hanem az izraeli nagykövet feljelentése miatt. A mi ügyészségünk ismét remek formában leledzett.
A kormányzó pártok hallgattak. Isten őrizz, hogy akár egy sima kommünikében állást foglaljanak, netán tiltakozzanak mind a napvilágra került eset, mind pedig Orosz Mihály Zoltán polgármester helyi - és a cigány kisebbséget megfélemlítő - rendje miatt. Talán még kívánatosnak is tarthatják ezt. Legföljebb az emberi alapjogok iránt elkötelezettek háborodtak föl. Az útszél minden szegmense elégedetten mosolyog, s mintha kívánatosnak vélnék koncentrált munkatáborok megépítését, netán cigány gettók kialakítását. Népünk zöme ezek ellen nemigen tiltakozna, csak sajnálná, hogy a romanép esetleges deportálásával nem tud majd olyan hasznosan "körülnézni" a kiürült lakásokban, mint hetven éve tette.
Tudós emberek okos tanulmányokat írnak majd, azt elemezve, miként juthatott ide a magyarság. Véleményeik akár valósak is lehetnek, azt azonban kizártnak tartom, hogy akár egyetlen egy magasröptű elmélkedés is széles körű ismertséget szerezne. Nemzetünk döntő többsége már ma sem olvas, miért is tenné, ha nyolcvan százaléka nem képes részben egy ebédet megfőzni szakácskönyvből, továbbá a saját szakmájához nem bír újabb ismereteket szerezni. (Egy fölmérést idézek.) Vagyis: nem érti a betűk üzenetét.
Tudósaink nyilván alaposan a mélyére néznek a kialakult helyzetnek. Például analizálják, hogy miért volt olyan könnyű hazánkban végrehajtani egy sunyi ellenforradalmat. (Horthyék önmagukat ellenforradalmi rendszernek nevezték, ezt azonban Orbán Viktor és famulusai talán még szégyellenék is saját magukra nézve.) Aztán azt is, hogy vajon milyen az a felsőoktatás, ahol a szélsőjobb többséget képezhet, vagyis mire tanítják a fiataljainkat, ha ez ott ilyen népszerű lehet. Bizonyosan nem marad ki, hogy 81 éve a nácizmus rátelepedhetett egy kultúrnemzetre, akkor itt min csodálkozunk?
Magam ilyes analízisre nem vállalkozom, és egészen másfelől közelítenék. A jog felől. Hazánk képviselői aláírták 1946-ban a párizsi békediktátumot, amelyben vállaltuk, hogy az ország tiltja a náci szerveződéseket. Ezt muszáj volt aláírni, háborúban vesztesként, ám az 1965-ös helsinki okmányt már önként tettük, nem diktátumként, hanem saját elhatározásból. Ezt a következő évben ratifikáltuk, azóta a magyar jog része, hiszen azt (még?) nem mondtuk föl. "A dokumentum 4. cikkében a részes államok egyértelmű kötelezettséget vállaltak arra, hogy a törvény által büntetendő cselekménnyé nyilvánítják a faji (…) gyűlöletre alapozott eszmék terjesztését, a faji megkülönböztetésre való izgatást, valamint törvényellenessé nyilvánítanak és betiltanak minden olyan szervezetet (…), amely a faji megkülönböztetést előmozdítja, vagy arra izgat" - írja Valki László, a kitűnő nemzetközi jogász. (Szólásszabadság, alkotmány, nemzetközi jog - Népszabadság, 2009. aug. 14.)
Csakhogy nálunk különleges jogalkotás folyt. A mi alkotmányunk eleve szembe helyezkedett a nemzetközi joggal. Valki László jogosan bírálja az Alkotmánybíróság döntéseit is, amelyek a szólásszabadságot a helsinki egyezményben vállalt kötelezettségeink fölé helyezték. Ilyet alkotmány sem művelhet, alaptörvény sem.
Miért létezhet a Jobbik? Miért a Betyársereg? Miért a Magyar Gárda új változata? Miért a többi hasonló? Mert a magyar állam nem teljesíti vállalásait. (Kivétel a Magyar Gárda elleni egyszeri eljárás.) Megtűri nemcsak a létezésüket, hanem a tevékenységüket is, amely olykor vérforraló. Sőt, olykor rendőrosztaggal meg is védi a vonulásukat, fenyegetőzéseiket. Szabadon grasszálhatnak, választáson fölléphetnek, és vannak támogatóik népünk megejtően 21. századi világlátásában. Rég be kellett volna tiltani mindet. És ilyet egyetlen kormányunk se kezdeményezett.
Az igazi kérdés az, hogy az 5-600 ezres romanép miként fog reagálni az egyre sűrűsödő fenyegetésekre, és mikor tartja már tűrhetetlennek a veszélyeztetettségét. Kár arra spendírozni, hogy a cigányság mindig megosztott volt, és ez a jövőben sem változik. Tudok megtörtént esetről, amikor egy szabolcsi faluban a Jobbik fenyegető vonulást tervezett a cigánytelepre. A környékbeliek összefogtak. Rongyosak is, jól eleresztett vállalkozók is. Kaszával, kapával, fejszével, némelyek pisztollyal a kabát alatt. És a vonulásból nem lett semmi. Ám lehet, hogy csak a szervezés mondott csődöt, s nem a félelem uralta el a tervet.
Reménykedjünk, hogy nem a polgárháború felé haladunk. De ne nagyon.
