Az európai intézmények iránt nem sok udvariasságot mutató brit sajtó "lóvásárnak" nevezi azt az alkufolyamatot, amellyel ötévente kiválasztják az uniós intézmények vezetőit. Igazából persze a briteknél sincs ez másképp, épp nemrég olvashattunk arról, hogy az egyik miniszterük kiválasztásánál az volt a fő szempont, hogy az illető muszlim és nő. Huszonnyolc ország közös intézményeinek vezetői esetében pedig még inkább alkudozásra, kölcsönös engedményekre, különféle szempontok egyeztetésére van szükség.
Ez történt most szombaton is, amikor az állam-és kormányfők megválasztották az Európai Tanács új állandó elnökét és a külügyi főképviselőt. Az előbbit a lengyel néppárti férfi, Donald Tusk, az utóbbit az olasz szocialista nő, Federica Mogherini kapta. Így két kinevezéssel egyszerre sikerült a földrajzi, pártpolitikai és gender szempontoknak egyaránt megfelelő döntést hozni. Mivel Jean-Claude Juncker új bizottsági elnök néppárti, Martin Schulz parlamenti elnök pedig szocialista, így az európai integrációt évtizedek óta egyfajta "technikai koalícióban" irányító néppárti-szocialista tengely egyensúlya továbbra is megmarad.
De az újonnan megválasztott vezetők természetesen saját egyéniséggel és múlttal rendelkező politikusok. Donald Tusk 1980-ban a Szolidaritásban kezdte politikai pályáját, a hadiállapot bevezetése után évekig fizikai munkásként dolgozott, kéményeket festett. Mégpedig "maszekként", és saját bevallása szerint ekkor ismerkedett meg a szabadpiaccal, legalábbis annak kelet-európai változatával. Lengyel kormányfőként egyfajta konzervatív-liberális vonalat vitt, EU- és Nyugat-barát politikát, és minden tőle telhetőt megtett Lengyelország remélt középhatalmi státuszának kiépítéséért. Kezdetben korrekt viszonyra törekedett Oroszországgal is, de az utóbbi időben a balti államokkal együtt élesen oroszellenes hangnemre váltott át. Akik nem örülnek megválasztásának, azok elsősorban erre hivatkoztak.
Őket azonban megvigasztalhatja az, ami másokat éppenséggel aggodalommal tölt el: Federica Mogherini viszont az Oroszországgal való párbeszéd, a béke és a békés hangvétel hívének számít. A negyvenegy éves Mogherini az olasz kommunista, majd baloldalivá átkeresztelt ifjúsági mozgalomban kóstolt bele a közéletbe, s aztán a változó nevű baloldali tömegpártban jutott el a külügyminiszteri székig. Külügyi és biztonságpolitikai főképviselőként a béke fenntartását és látszólag meglepő módon a munkanélküliség elleni harcot tekinti legfontosabb feladatának. De ez nyilván azt jelenti, hogy baloldali elkötelezettségét új állásában sem kívánja feladni, s a munkahelyteremtést Európa biztonsága és stabilitása szempontjából is fontos szempontnak tekinti. Helyesen.
Amilyen jó és kiegyensúlyozott döntés született az új vezetők kiválasztása kérdésében, annyira megosztottak maradtak a tagállamok az Oroszország-ellenes szankciók ügyében. Bár a magyar sajtónak nyilatkozva Orbán Viktor is sikertelennek nevezte a szankciós politikát, a nyugati hírügynökségek jelentése szerint az érdemi tanácskozáson egyedül Robert Fico szlovák miniszterelnök fenyegetődzött vétóval az újabb szankciók ellen. Ez érthető is. Szlovákia tagja az eurózónának, a görög válság idején Fico kiállt a görögök megmentése mellett, és második ciklusában már belpolitikájával is igyekszik belesimulni az európai fővonalba. Amellett amióta a politikai színpadon van, mindig oroszbarát politikát folytatott. Így ha nyilván nem is örülnek keménységének, de a következetességét és az eurózónában játszott pozitív szerepét nem lehet letagadni. A vétó lehetőségének belengetésével nyilván azt szeretné elérni, hogy az esetleges tovább szankciók elfogadása esetén Szlovákiát kárpótolja az EU a károkért.
Az Egyesült Államok immár fél évszázada folytatja az embargó politikáját Kubával szemben, de ennek értelmetlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Castro-rendszer azóta is fennmaradt. Az embargó csak a kubai rendszer nacionalizmusát és az "ostromlott sziget" rendszerpárti pszichózisának fenntartását szolgálja. Nehéz elképzelni, hogy Oroszország esetében ez másképp történne, különösen, hogy Kubával szemben Oroszország érdemben válaszolni is tud az ellene hozott szankciókra. Ami pedig az egyes forrófejű balti politikusok által követelt katonai lépéseket illeti, ezek olyan életveszélyesek, hogy Európa felelős vezetői remélhetőleg meg se hallják őket.
Noha kétlem, hogy megfogadnák a tanácsomat, a magyar demokratikus ellenzék egyes képviselőit és a független média munkatársait szerényen arra kérném, hogy mérsékeljék oroszellenes és hidegháborús hangvételüket. A magyar társadalom, s különösképp annak baloldali része bizonyosan nem oroszellenes. Amellett a hidegháborús hangvétel és általában a válsághangulat mindig a kormánynak kedvez, hiszen egyedül neki vannak eszközei az esetleges válság kezelésére. S a nyolc-tíz milliós kelet-ukrajnai orosz nép érdekeinek és jogainak teljes figyelmen kívül hagyása, "terrorizmusként" való beállítása ellentétes azzal, amit a magyar demokraták az emberi és kisebbségi jogok kérdésében amúgy, elvben hirdetni szoktak. Ukrajna függetlensége európai és magyar érdek is, de az orosz kisebbség helyzetének méltányos rendezése nélkül Ukrajna sohasem lesz stabil és demokratikus állam.
