Egy fotót látok az újságban, alatta a szöveg: "Végighurcolták Donyeck belvárosán kormánykatona foglyaikat a kelet-ukrajnai szeparatisták". A foglyok lehajtott fejjel, hátrakulcsolt kézzel, talán bilincsben, de ez sem a képből, sem a szövegből nem derül ki. Nézem a képet hosszan, nem tudom levenni a szemem róla. Elteszem, előveszem és újra nézem. Miért? Egy régi, másik kép jut az eszembe. 1945 május eleje, Theresienstadt (ma: Terezin), a képen zsidó foglyok, fonetikusan heftlingek, ezek vagyunk mi, akik már igencsak várjuk a felszabadulást. Jómagam anyámat, mindenkimet már elvesztve, tizenöt évesen. Tudni kell, hogy Terezin, maga a városka, mintaláger volt. Ezt mutatták a németek a vöröskeresztes delegációknak, akárki külföldieknek, akik a koncentrációs táborokban uralkodóállapotok iránt érdeklődtek. A "mintaság" része volt, hogy német katona nem tehette be a lábát a tábor területére: a város határán belül kápók, különböző nemzetiségű, főleg lengyel - ugyancsak foglyok - tartották a rendet. A haláltábor a krematóriummal a város szélén működött.
Nos, egy napon 1945 május első napjaiban nagyon megijedtünk. Az ablakokból német katonákat láttunk végigvonulni az utcákon. Persze, hogy ösztönösen hátrahúzódtunk. Ezek azért jöttek, hogy mielőtt a felszabadítók ideérkeznének, bennünket m3egsemmisítsenek. Mi másért jöttek volna? Másért jöttek. El akartak vegyülni közénk, a heftlingek közé. Hol volt már akkor a nagy német öntudat, a felsőbbrendűség? Alig telt el talán egy óra és ugyanazon embereket szlovák és cseh partizánok meneteltették szó szerint gatyára vetkőztetve, végig az utcán, de most ellenkező irányban.
Ezt a történetet megírtam a könyvemben is, elmeséltem vagy százszor kárörvendően, cseppnyi együttérzés nélkül. Talán meg kellett öregednem, s ezt a donyecki képet látnom, hogy kialakuljon egy másik gondolat: az együttérzés. Szégyellhetem, de ennyi év és egy mai fotó kellett, hogy most leírhattam: azok a német katonák sem voltak mind megrögzött Gestaposok, vagy SS legények. Lehettek szép számmal közöttük egy átkozott ügyben egyszerűen besorozott fiatalok, akiket anyjuk- apjuk, talán kedvesük várt odahaza. Ők is "kormánykatonák" voltak, mint a donyecki képen látott szomorú fiatalok. A háború borzalmas, a háborúknak mindig megvannak az áldozatai és a megaláztatásnál talán csak a halál borzalmasabb. Vagy nem?