Kétbalkezes-e a magyar baloldal az október derekán esedékes önkormányzati választások előtt? Sokan hajlamosak ezt hinni a közelmúlt napok eseményein töprengve. Lehet-e annyira tapasztalatlan egy pártszövetség, hogy bizalmas tárgyalások, zártkörű alkudozások helyett minden részletet kiszivárogtasson, tálcán kínáljon a szembenálló tábor lesben álló kárörvendő sajtójának? Amely persze másnap szinte egész publicisztikai oldalait ennek szenteli, kommentárjai részletezik a "két balkezesek" sutaságait. Gazdag válogatás áll rendelkezésükre.
Annál is inkább, mert aki náluk, odaát, elfogult rokonszenvvel olvassa e fejtegetéseket, nagyvonalúan mellőzi, hogy ilyesmi, még ehhez hasonlatos, sem a Fidesznél és szolgálatkész társánál, a KDNP-nél nem fordulhat elő. Egyrészt azért nem, mert ott egyszemélyi hatalom érvényesül, a vezér dönt mindenről, legalábbis az elsőrendű kérdésekről, másrészt meg azért nem, mert ott a hírlapírók csakis azt publikálhatják, amit megengednek nekik. Egy emlékezetes példa a közelmúltból: öngyilkos lett egy világhírű filmszínész, akiről köztudott, hogy régóta pszichés terhekkel küszködött, de mert a remegő szerkesztő urak rettegve mérlegelték, legfőbb főnökeik a közállapotok nyomán még azzal vádolhatnák őket, hogy "szomorú vasárnap" hatást érhetnek el, (hajdani pesszimista sláger indított el annak idején önpusztító hullámot) elhallgatják azt, ami a világsajtóban címoldal. Ezzel a magatartással, és a mögötte álló parancsuralmi szemlélettel szinte kapóra jön, hogy a másik oldal mindent kitereget, lehet szórakozni rajta.
Persze megkönnyíti a kárörvendők dolgát, hogy a közvetlenül érintettek (legalábbis egyesek közülük), a baloldalon csakugyan annyira naivak, úgy vélik, a nyíltság, az őszinte tájékoztatás elengedhetetlen része a demokráciának. Igaz ez olyan ellenfelekkel szemben, akik hisznek a demokráciában, tartják magukat a morális alapszabályokhoz. Németországban Angela Merkelnek nem volt gondja azzal (volt, de túl tudta magát tenni rajta), hogy a legutóbbi parlamenti választásokon elvesztette többségét. Nem könnyű szívvel, mégis kormányzati szövetségre lépett a vetélytárs szociáldemokratákkal. Franciaországban, a miénkéhez hasonló önkormányzati választásokon pedig legutóbb a baloldal szenvedett kínos vereséget, nagy fontosságú városokat kellett átengednie az ellenfélnek, de nem omlott össze a világ. Keserves volt a vereség, tudomásul kellett venni, a legfőbb a demokrácia alapszabályainak féltő őrzése.
Nálunk meg? Az európai parlamenti választások fővárosi eredményei arra utaltak, (még csak utaltak rá!), hogy Budapest egyes fontos kerületei gazdát cserélhetnek, jó taktika esetén még a főváros vezetése is átcsúszhat az ellentábor kezébe. És akkor napokon, szinte órákon belül törvény lett az új szabály, amely megfoszthatja a baloldalt választási sikereinek egy részétől.
Órákon belül történt, mert Fidesz-berkekben már mindent előkészítettek, a parlamentben még csak igazi vita sem volt róla, mindössze gombokat kellett nyomni. Ilyen ez a teljhatalomra épülő, minden más véleményt azonnal elsöprő rendszer, hasonlatosan ahhoz, amely ugyancsak egy személyre építve uralkodott itt, úgy 1950 és 1956 ősze között. Kizárólag egyetlen megfontolás a mérvadó: az a rezsim, amely 2010-ben, ugyancsak hasonló módszerekkel szerzett magának kétharmados törvényhozási többséget és ezt az idén megismételte, fönnmaradhasson akár évtizedeken át is. Ha Budapest netán bukik, ami egészen azért korántsem bizonyos, azért minden más rendületlen maradhasson. Tusványos után, a nemzetközi kérdésekben akkor még visszafogott TGM joggal mondhatta, hogy Magyarországon egy időre vége a demokráciának.
Ez sugárzik ki a fővárosban a túl dramatizált október középi önkormányzati választások előtt. A nem oktalanul bizakodó baloldal merész álmokkal fogott a választási előkészületekbe, egyes összetevői pedig, amelyeknek belső erőviszonyai az idén tavasz óta csakugyan módosultak, higgadt mérlegelés helyett vérszemet kaptak. Úgy értékelték, finom, de mégsem eléggé finom taktikával, a társ rovására is lehet előnyöket szerezni. Meglehet, nem egészen rosszul kalkuláltak, magával ragadta őket a már zsebben érzett helyi mandátumok varázsa, nyílt kártyákkal játszottak. Túlságosan nyíltakkal, mintha megfeledkeztek volna arról, hogy nem tisztességes politikai környezetben indultak harcba. Minden óvatlan lépés keresztezheti a három politikai tömörülésnek elvben csakugyan elképzelhető sikerét. De csakis közösen, ügyesen megtervezett tárgyalási szabályokkal, és nem hübelebalázs módjára, azzal a könnyelműséggel, mintha itt tényleg demokrácia érvényesülne.
Másfél hónapról van szó, szinte már a lehetetlen eléréséről. Van még mód a szerencsétlen indulás kiigazítására? Elvben még igen, mert könnyű ugyan a reménykedő igazi többség türelmét elvesztegetni csacsiságokkal, de talán még nem veszett el minden, még menthető, ami menthető. Rész sikerek is döntők lehetnek, megnyirbálhatják azokat az évtizedeket, amelyeket kérkedőn magának vél a mai pökhendi hatalom.
Bízzunk, Madách is erre serkentett, bár nem osztatlan következményekkel.
