A hazai romafelzárkóztatás "sikertörténetének" igazi mélypontja volt a tavalyi év: Székesfehérvár, Sárospatak és Miskolc kudarca után Ózdon is sátrat bontott a Roma Kulturális Központ, ismertebb nevén a Cigánysátor. A Nemzeti Társadalmi Felzárkóztatási Stratégia 2013-as jelentése ugyan még derűlátó volt, és a roma kultúrát bemutató multifunkcionális központ létrehozását 2014. júniusára valószínűsítette, ám érdemi lépés a borsodi fiaskó után nem történt.
A hazai cigányellenes beállítódást ismerve ebben semmi meglepő nincs. "Minden esetben, amikor a városok politikai vezetése megpróbálta elfogadtatni az intézményt, a szélsőjobboldali erők azonnal aktivizálták magukat és sajnos nagy számban találtak embereket, akik - a félreértéseknek felülve - a projekt ellen fordultak" - nyilatkozta lapunknak Kotics József, a Miskolci Egyetem Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszékének igazgatója. Ózdon például elterjedt, hogy a város vezetése "roma fővárost" szeretne létrehozni, ahová majd ezrével telepítik be a cigányokat az ország különböző térségeiből. Miskolcon ugyanez az intézmény "drogtanya" képét öltötte magára. A Jobbik kampánya annyira hatékony volt, hogy Miskolcon 25 ezer, Ózdon pedig közel 9000 aláírást sikerült összegyűjteniük rövid időn belül.
A romákkal szembeni sztereotípiákat sikeresen lovagolják meg a szélsőjobboldali erők. Ennek hatására a politikai elit visszavonul és esetlen magyarázatok mögé bújva igyekszik pozícióját védeni (kommunikációs hiányosságra, társadalmi feszültségekre hivatkozva). Félelmük persze érthető. Minden párt szavazói között vannak ugyanis olyanok, akik a romákkal szemben előítéletesen gondolkodnak. A szavazói bizalom esetleges megrendüléséért pedig súlyos árat kell fizetni a választások alkalmával. Magyarországon még mindig a politikai túlélés az egyedüli mérce, minden más - a felzárkóztatás, a társadalmi integráció, az előítéletek elleni küzdelem - csak járulékos, retorikai elem a szavazatok megszerzéséért folytatott küzdelemben. Így kap egy pusztán szakmai kérdés politikai színezetet.
Programra várva
A cigányság felemelkedését szolgáló programok a rendszerváltást követően indultak el és tervekben ma sincs hiány. A sikertelenség azonban mintha kódolva lenne a projektekben. (A kérdéssel kapcsolatban lásd az ÁSZ 2008-as összegző, helyzetfeltáró tanulmányát.) Kezdetben az egyedi tervek voltak a jellemzőek. Egészen 1995-ig kellett várni arra, hogy megszülessen az első középtávú program, amelyet újabb intézkedéscsomagok követtek. Ám a módszertani felkészületlenség, ötlettelenséggel párosulva általános síkra terelte a programokat, lehetetlenné téve a számonkérést. További probléma volt, hogy a feladat - komplexitásából adódóan - a tárcák szorosabb együttműködését követelte volna meg. A tárcaközi bizottságok azonban képtelenek voltak koordinációs szerepüket betölteni, így a minisztériumok közötti együttműködés lényegében kudarcot vallott. Mivel a pontos célok hiányoztak, ezért a források sem juthattak el a kívánt helyre. Ehhez jött még a transzparencia és a monitoring teljes hiánya. A cigányság érdekképviselete a kormányzati programok előkészítésében is csak 2006-ban, a Roma Integrációs Tanács létrehozásával vett fordulatot és vált valamelyest hatékonyabbá.
Így jutottunk el 2011 novemberében a Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia megszületéséig. Az uniós előírások értelmében a tagállamoknak 2011 végéig kellett elkészíteniük saját romastratégiájukat. A kritériumokról részletesen rendelkezett az Európai Bizottság 2011. április 5-én kibocsátott közleménye; ennek kidolgozása épp a magyar EU-s elnökség idejére esett. A határidőt sikerült tartani, a magyar kormány által levezényelt "széleskörű társadalmi egyeztetés" ellenben meglehetősen egyoldalúra sikeredett, a civil vélemények alapos átrostálásával. Még meg sem száradt a tinta a papíron, a kormány máris útjára bocsátotta a "Multifunkcionális Nemzetiségi-Roma Módszertani, Oktatási és Kulturális Központot", ismertebb nevén a Cigánysátort. A központ fogadtatása azonban meglehetősen barátságtalanra sikeredett. Ahol csak megfordult országos túrája során, cigányellenes érzelmeket váltott ki.
Uniós pénzek
A központ az Európai Regionális Fejlesztési Alap támogatásából épült volna fel. Az Európai Parlament 1083/2006/EK rendelete eredetileg "csak" a régiók közötti egyenlőtlenségek elsimítását célozta és nem szerepelt célkitűzései között az etnikai kisebbségek támogatása. Miután a pályázatot átszabták, a központ "meghirdetésre" került az Új Széchenyi Terv Társadalmi Infrastruktúra Operációs Program (TIOP) keretében 1,7 milliárd forint értékben. A támogatás összege azonban nem bizonyult kellőképp csábítónak. A kiszemelt városok sorra meghátráltak a Jobbik hangulatkeltése előtt. Székesfehérvár, Sárospatak és Miskolc után Ózd is nemet mondott a projektre. A kudarc okairól az érintettek mélyen hallgatnak. Járóka Lívia, a Fidesz EP-képviselője ugyan tavaly szeptemberben még sürgette a tagállamok elszámoltatását a romaintegrációs pénzek felhasználása terén, februárra azonban mintha hirtelen okafogyottá vált volna a kérdés. Legalábbis ami a magyar kormány teljesítményét illeti. Hogyan is lehetne másképp magyarázni, hogy a képviselőasszony többszöri megkeresésünkre sem reagált, amelyekben a Roma Kulturális Központ magyarországi kálváriáját szerettük volna jobban megérteni. Az eddigi eredmények tükrében a terv inkább kötelező "szövegtermelési", mintsem átgondolt felzárkóztatási stratégiának tűnik.
Sodródók
A Roma Kulturális Központ egyedülálló kezdeményezés lenne Európában. A tervezett intézmény koncepcióját komplexitásában talán a heidelbergi Dokumentations und Kulturzentrum közelíti meg, bár ez utóbbi elsősorban a német közvélemény számára még mindig feldolgozandó holokauszt problematikáját járja körül. Ami a Roma Kulturális Központban hangsúlyos lenne, az éppen a nemzetköziség. A hazai kutatásokkal ugyanis az a legfőbb probléma, hogy elmennek egymás mellett, nem összehangoltak. Ezért is lenne fontos egy olyan központ, amely összefogja és a nemzetközi trendekbe kanalizálja őket. Ugyanakkor a szemléletformálás, a kisebbségi kultúra megismertetése is szerves része lenne az intézmény küldetésének. Az előítéletek leépítése nélkül ugyanis a romák társadalmi integrációja is kudarcra van ítélve. Kotics József szilárd meggyőződése, hogy "a sztereotípiák, a negatív forgalmazott képek abból adódnak, hogy a többségi társadalom nem ismeri az adott kisebbségi kultúrát.
Téves képzeteik vannak a cigányságról, összemosnak minden romát, jóllehet a roma társadalom rendkívül tagolt, mind etnikailag mind kulturálisan." A mai magyar társadalom lesújtó képet mutat, ami a cigányság (és más kisebbségek) elfogadottságát, társadalmi integrációját illeti. A központ meg tudná mutatni a roma kultúra sokszínűségét, hogy abban éppúgy vannak mesék, népdalok, képzőművészeti alkotások, akárcsak a magyarban. A többségi társadalom elmozdulhatna végre arról a szellemi holtpontról, amely a rendszerváltás óta a gyűlölködésben találja meg egyedüli kifejeződését. "Nyilván mindenki előítéletét nem lehet pillanatok alatt leépíteni, de hosszú, szisztematikus munkával - ahogy az Egyesült Államok példája mutatja - lehet eredményeket elérni" - érvel Kotics József. És itt minimum húsz-harminc évben kell gondolkodni.
A kirekesztettek
A kirekesztettség a roma lét hazai velejárója. Következményei mindenki számára ismertek: a továbbtanulási lehetőségek beszűkülése, majd a munkanélküliség. A szemléletformálás ugyan fontos, önmagában azonban nem működik. Nincs eredménye, ha nem kapcsolódik össze olyan kulcsfontosságú területekkel, mint a lakhatás, az egészségügy vagy az iskoláztatás. Kotics József szerint "nemcsak azt kell megakadályozni, hogy a romák nagyobb arányban hulljanak ki az oktatási rendszerből, hanem lehetővé kell tenni, hogy az iskolában a gyerekek megismerhessék a cigány kultúrát, tanuljanak róla." Sokan ezzel nem értenek egyet.
A társadalom egy jelentős része kitörölné a roma kultúrát az emlékezetéből. Érvelésük nélkülöz mindenfajta történelmi önreflexiót, tagadja a roma kultúrának a korábbi évszázadokban betöltött társadalmi szerepét, értékeit. A roma kultúrának pedig már a 15. századtól kezdve nagyon fontos kiegészítő funkciója volt, elsősorban a különféle kézműves mesterségek (fafaragók, szitakészítők, üstfoltozók, vályogvetők) révén. Tudni kell azonban azt is, hogy a romák elsősorban az "átengedett" munkát kapták meg, azokat a tevékenységformákat, amelyeket a többségi társadalom tagjai nem voltak hajlandóak elvégezni, mert rangon alulinak tartották. Bár ezek a mesterségek koronként változtak, azonban a romák mindig megtalálták helyüket a társadalomban.
Az évszázadokon keresztül kiegyensúlyozottnak tekinthető kapcsolat csak a 20. század végén borult meg. A rendszerváltást követően a magyarországi cigányság legnagyobb része légüres térbe került: a nehézipar összeomlásával kiment alóluk az a struktúra, amely korábbi megélhetésüket biztosította. Ekkor vált tömegessé a munkanélküliség is, amelyhez folyamatosan romló egészségügyi viszonyok és mélyszegénység társult (ez ma közel 2-300 ezer embert érint közülük). Megítélésükben is fordulat állt be. "Maga a xenofóbia, az idegennel szembeni intolerancia nem része kezdetektől a kapcsolatnak" - érvel Kotics József. "Amikor a romák a 15. században megjelennek hazánkban, van egy pillanat, amikor a nem roma népességnek szüksége van a szolgáltatásukra. Nyilvánvalóan ez nem egy egyenlőségen alapuló kapcsolat, de nincsenek komolyabb összeütközések. Ez a fajta negatív megítélés csak a 20. század végén jelenik meg, amikor valóban problematikussá válik a romák társadalmi beilleszkedése." A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a politikai diskurzusban - gyakorolva a demokratikus szabadságjogokat - bátran hangot lehet adni akár szélsőséges véleményeknek is. Így a romák gyakorlatilag két tűz közé kerülnek: a közvélemény előtt védtelenné válnak, alacsony képzettségükből adódóan pedig esélyük sincs a felzárkózásra.
A vádlottak
Ahogy a roma társadalmat, úgy a magyarok és romák között kialakuló helyi konfliktusokat sem lehet egységes masszaként kezelni. A nézeteltérések településről településre eltérő képet mutatnak. És itt lép be a politika: túlhangsúlyozzák a helyi konfliktusokat és az ideológia szintjére emelik őket. Kialakítanak egy romaellenes narratívát, amire a közvélemény jelentős része vevő. Ezzel azonban tovább mélyítik a sztereotípiákat és kezelhetetlenné teszik a helyzetet. Hogy mennyire eredményes a szélsőjobboldali erők tevékenysége, és hogy mennyire mélyen beágyazott az idegenellenesség a hazai társadalom gondolatvilágába azt a Roma Kulturális Központ kapcsán mérhetjük le igazán: Ózdot néhány hónap leforgása alatt egy 1.7 milliárd forintos beruházástól fosztották meg. Hogy megfelelő helyszín lett volna-e a város? Be lehetett volna-e kapcsolni Európa vérkeringésébe?
Kotics József szerint "a kezdeményezés európaisága elsősorban az intézmény koncepciójában, tartalmi munkájában, a nemzetközi trendekhez kötődésében mutatkozik meg. Ózd azért is lett volna jó helyszín, mert illeszkedett volna abba a tervbe (MaNDA-projekt), amely a volt gyáregyüttes leromlott területét amúgy is rehabilitálja. Ha megvalósul, nagy kifutást adott volna magának a városnak is. Ne feledjük továbbá, hogy a város lakosságának egyharmada roma. Nehéz olyan helyen működtetni egy Roma Kulturális Központot, ahol nem laknak romák."
Hogy hol tart jelenleg a Cigánysátor, arra csak az interneten szétszórt elektronikus morzsákból lehet következtetni. Noha a pályázat már április végén lezárult, az érintettek továbbra sem nyilatkoznak. Az EMMI válaszra sem méltatta megkeresésünket, pedig az uniós támogatásból megvalósuló fejlesztések esetében a kommunikáció kiemelt feladata egy kormányszervnek. Az Országos Roma Önkormányzatnak pedig még nincs információja a döntésről. Minden jel arra mutat, hogy a projekt déli irányba kanyarodik. Az új elgondolás értelmében a Pécsi Gandhi Gimnázium Közhasznú Nonprofit Kft. és a környező települések bevonásával jönne létre a központ. Ha a Jobbik is úgy akarja.
A magyarországi romák története hazánk története. Közösségük még mindig a kirekesztettség évszázados terhét hordozza. Ismerve a többségi társadalom ellenállását, egyedül csak a kormányok kínálhatnának megoldást a problémára. Nem elég azonban az uniós források lehívása, felelősen átgondolt, társadalomtudományi érzékenységű programokra lenne szükség. Hogy ez megvalósul-e valaha?