Oostende ezen a nyáron ünnepli felszabadulásának hetvenedik évfordulóját. Mint a többi belga várost, ezt a tengerparti üdülőhelyet is az angolszász csapatok szabadították fel a partraszállás után. A korabeli híradófelvételeken lelkes civilek zászlókkal és virágesővel köszöntik a brit és amerikai katonákat. Történelmi léptékkel szemlélve jogosan. Belgium 1945 után valódi demokrácia lett, erős szociális intézményekkel, és a Marshall-tervnek köszönhetően gazdasága is hamar fellendült.
De persze egy ország katonai felszabadítása nem csak virágesőből áll. A nyugati szövetségesek is követtek el atrocitásokat. Sok német katonát, akik megadták magukat, hadifogság helyett egyszerűen agyonlőttek, s a brit katonák például 1944 novemberében Brüsszelben sortüzet nyitottak a kommunista (vagy annak vélt) ellenállókra, megsebesítve 45 partizánt. Pedig a belga ellenállók heroikus harcot vívtak a német megszállók ellen, és körülbelül tizenhatezer embert vesztettek el a küzdelemben. Sokukat Breendonkban, a hírhedt koncentrációs táborban végezték ki, amely ma történelmi emlékhely.
Breendonknak azonban van egy másik története is, amelyről hosszú ideig nem illett Belgiumban beszélni. A felszabadulás után ide zárták a környékről azokat, akiket a nácikkal való kollaborálással vádoltak, okkal vagy esetleg ok nélkül. Közvetlenül a németek kivonulása után egyfajta népítélet érvényesült, amelyet csak idővel váltottak fel a szabályos bírói eljárások. A náci kollaboránsok közül kétszázötvenet főbe lőttek, és mintegy négyszázezer (!) embert vádoltak meg a németekkel való együttműködéssel. Közülük több mint ötvenezret el is ítéltek. A kollaboránsokat egész életükön át elkísérte a szégyenbélyeg, s a háború utáni elítélteknek meghozandó jelképes amnesztia ma is a belga közélet egyik legforróbb vitatémája. Elsősorban az ország nyelvi-etnikai megosztottsága miatt. A flamandok nyelvileg és kulturálisan közelebb állnak a németekhez, mint a franciaajkú vallonok, s ez utóbbiak vádjai szerint a flamandok körében sokkal általánosabb volt a nácikkal való együttműködés. A legismertebb belga náci, León Degrelle mindenesetre vallon volt, és Spanyolországba szökve meg is úszta a kiadatását.
Oostende a hetvenedik évfordulóra kitett plakátoknál és az alkalmi ünnepségeknél maradandóbb emléket is állított a második világháborúnak. A part menti dűnék között van Európa egyik legérdekesebb második világháborús múzeuma. A németek mind az első, mind a második világháborúban erődítményeket építettek itt az esetleges brit invázió ellen, s ezeket az elmúlt évtizedekben gondosan restaurálták. Az Atlantikwall múzeumban ma hatvan bunker és két kilométer hosszú lövészárok található. Az egyik kapunál ma is áll az a kis bunkerrel védett bejárat, amelyen át Rommel marsall 1944-ben megérkezett, és a fogadását megörökítő filmet is megnézhetjük videón. Amikor kiderült, hogy az angolszászok nem itt szállnak partra, a németek a lövegeket és más fegyvereket elszállították innen, de a múzeum kialakításakor a belga szakemberek eredeti német harci eszközökkel szerelték fel a bunkereket. Élethűen restaurálták az itt szolgáló német katonák mindennapjait is a priccsekkel, a konyhával, a korabeli újságokkal, a szerény szórakozási lehetőségekkel. Négy éven át a tengeren megérkező angolszászok monoton megfigyelése volt a dolguk, de azok végül ezen a partszakaszon sohasem érkeztek meg.
A múzeumban, ott jártamkor legalábbis, a látogatók között a németek domináltak. Sok második világháborús helyszínnel szemben itt nem kell szégyenkezniük, a múzeum tárgyilagosan és lényegében német szemmel mutatja be az egykori Atlanti Fal mindennapjait. Sokan nyilván fel is teszik maguknak a kérdést, hogyan lehetséges, hogy a saját kollaboránsaikkal szemben olyan szigorú Belgium ilyen nagylelkűen restaurálta a német hadigépezet egyik nagyszabású, bár utóbb feleslegesnek bizonyult létesítményét?
A válasz a jól értelmezett hazafiasságból következik. Az egyszerű német Wehrmacht-katonák, akik négy éven át a tengert kémlelték oostendei bunkereikből, parancsra jöttek ide, nem követtek el atrocitásokat a helyi lakossággal szemben, és ha túlélték a hadifogságot, becsületes emberként kezdhettek új életet Németországban. A flamand és vallon kollaboránsok viszont idegen megszállókat szolgáltak ki, saját zsidó és baloldali honfitársaikat jelentették fel a náciknál, működtették a deportálásokat és a hazájukat elnyomó német hadigépezetet. Ők hazaárulók voltak, és egy egészséges történelem szemlélettel ez sokkal súlyosabb morális bűn, mint katonaként, parancsra bevonulni egy idegen országba.
A hírhedt budapesti, Szabadság téri emlékmű pontosan ezt az erkölcsi alapelvet sérti meg. Úgy emlékeztet Magyarország német megszállására, hogy ártatlan és védtelen áldozatként mutatja be az egész magyar nemzetet. S a szobrot felállító Orbán-rezsim minden módon rehabilitálja, sőt ünnepli azokat a magyar kollaboránsokat, aki nemcsak az ország német megszállása, hanem még a nyilas puccs után is kiszolgálták a nácikat. A nyilas parlamenttel tartó Nyírő József csak egy e szomorúan hosszú névsorból. Ha a nyugat-európaiak egyre kevésbé értik a mai Magyarországot, ebbe aktuális politikai ügyek mellett bizonyosan belejátszik az a morális különbség is, amely a fasiszta múlt és a náci kollaboránsok megítélésében húzódik a nyugati demokraták és a magyar jobboldal között.
