Aqualung szülőapja az akkor mindössze 24 esztendős skót muzsikus, Ian Anderson, a Jethro Tull frontembere volt. A lemez és a figura már régóta fogalom. Most Anderson, immár önállóan, újra rongyokba bújtatta bölcsességeit. Az új Aqualung egy Homo Erraticus nevű figura, a történelem több ezer éves vándora. Őt jelenítette meg zenészünk a Budapesti Kongresszusi Központ színpadán.
Igazi multimédiás előadásnak lehettünk szem- és fültanúi. A videó-kivetítőn először egy svájci klinika jelent meg valamikor az 1920-es évekből, ahol tudós orvosok kezelnek egy rejtélyes beteget. Aztán lassan a bejátszás szereplői beszivárogtak a színpadra és kezdődött Homo Erraticus kalandja. Ahogyan Andersontól megszokhattuk, ezúttal sem kímélt meg minket a vitriolos gondolatoktól, amelyeket – hála a folyamatos vetítésnek – az is megérthetett, aki nem értette magát a szöveget. Aqualung tanár úr bő egy órában mutatta be, hogyan jutott el a kőkorszaki ember napjaink „jóléti” társadalmáig, amelyben a hatalom, az erőszak, a háború, a hódítás mindig főszerepet kapott, ugyanakkor lerótta tiszteletét az emberi találékonyság, a nagy építők, feltalálók előtt, sőt, felidézte a brit szigetek híres útonállóit is. Homo Erraticus elsősorban Nagy-Britanniában bóklászik, de – különösen a 20. századi részeknél – már globálissá válik barangolása. Az egyik legnyomasztóbb az After These Wars című darab, amelyben egymásra montírozták az elmúlt 100 év véres háborúit, az első világháborútól Vietnamig. És mindeközben szólt a már sokszor eltemetett, de nagyon is élő „prog-rock”, a jellegzetes andersoni kelta dallamokkal, gregorián-idézetekkel, a zenészek remek összhangjával, Anderson még mindig örökmozgó fuvolajátékával és énekével, amelyet immár megosztott a billentyűs John O’Harával és egy Ryan O’Donnell nevű fiatalemberrel, akit énekes-színész-díszlettervezőként mutatott be.
Az előadás annyira tömény volt hangban és látványban, hogy kellett is az a 20 perc szünet, amíg nemcsak a zenészek, hanem a közönség is összeszedte magát a második részre, a The Very Best of Jethro Tullra. Mert bár Anderson úgy döntött, hogy nem viszi tovább legendás bandáját, azért tudja, hogy az örökség elsősorban az övé és a közönséget sem foszthatja meg ettől. Persze nem is lett volna ő, ha csak a „kötelezőket” nyomta volna: volt Living In The Past, Sweet Dream, Too Old To Rock and Roll: Too Young To Die, és Songs From The Wood, természetesen a végén Aqualung és ráadásként mi is lehetett volna más, mint a Locomotive Breath, de akadtak olyan meglepetések, mint az 1969-ben felvett Teacher, az 1987-es Krest of A Knave lemezről ezúttal nem a Budapest, hanem a Farm On A Freeway hangzott fel, sőt, még második színpadi művükből, az A Passion Play-ből is felhangzott egy részlet. Érdekes megoldás volt, hogy miközben a zenekar élőben játszott, a videón láthattuk a 30-40 évvel ezelőtti Andersont, akinek egyfajta „ifjúkori alteregója” lett Ryan O’Donnell. Ian belátta, hogy régi dalainak egy részét már nem bírja hanggal…Ha volt hiányérzet ebben a részben a nagy Tull-rajongók részéről, akkor az a gitárhang. A német Florian Opahle évek óta együtt dolgozik Andersonnal, nagyszerű muzsikus, de e régi nagy számoknál mégis csak hiányoztak azok a finomságok, amelyeket úgy, „Jethrósan” csak Martin Lancelot Barré tud…
Ian Andersonnál nincs értelme múltról, eltelt évtizedekről beszélni, ő ma is jelen van, ma is akad bőségesen mondanivalója. És együtt öregszünk vele erőben, egészségben.