- Lettország többszörös évfordulóra emlékezik, a Balti út 25. és a Molotov-Ribbentrop paktum 75. évfordulójára. Mit jelentett ez a megmozdulás a balti államok lakóinak?
- A negyedszázaddal ezelőtti tüntetés kulcsfontosságú volt, hogy visszatérhessen a szabadság Lettországba, Észtországba és Litvániába. Valójában az ellenállás már 1987-ben elkezdődött, mindhárom országban szaporodtak a megmozdulások. Az emberek rengeteget énekeltek, ezért is kapta az éneklő forradalom nevet. Ideális, szimbolikus alkalom volt egy nagy közös demonstrációra a Hitler-Sztálin paktum aláírásának 50. évfordulója. Megszületett az ötlet, hogy az emberek alkossanak élőláncot Tallinntól Rigán át Vilniusig. Jómagam Angliában születtem, és épp akkoriban látogattam Lettországba. Az egyik ellenzéki szervezet gyűlést tartott a Molotov-Ribbentrop-paktumról. Részben az volt a cél, hogy felhívjuk a világ figyelmét a törekvéseinkre, de a szovjet hatóságokat is rá akartuk kényszeríteni, ismerjék be, hogy aláírták ezt a titkos egyezményt. Sikerrel jártunk, mivel 1989 decemberében az SZKP elismerte a létezését. Ez a nap volt a szabadságért folytatott harcunk csúcspontja. Kétmillió embert összehívni, hogy mintegy hatszáz kilométer hosszan egy időben tüntessenek, valóban hihetetlen teljesítmény volt.
- Hogyan lehetett mindezt megszervezni az internet, mobiltelefonok előtti időkben?
- Az 1980-as évek végén alapított ellenzéki szervezetek folyamatos kapcsolatban álltak. Rengeteg szervezőmunka előzte meg az eseményt. A demonstráció napján különleges rádióvevőket használtunk, így tudták meg az emberek, hová kell menniük. A hatóságok próbálták akadályozni a sugárzást. Az egyik legfontosabb lettországi szervező, Dainis Ivans a lett-észt határhoz ment. Jóval többen gyűltek össze a szükségesnél, nem csak egy lánc volt, hanem több párhuzamos sor. Este hét órakor megfogtuk egymás kezét, és elénekeltük a himnuszt. Nagyon megható pillanat volt. Csoda, hogy mindezt sikerült így véghezvinni.
- Nem féltek a következményektől? Volt valamilyen megtorlás?
- Szerintem 1989-re az emberek Lettországban már túlléptek a félelmen. Korábban már 600 ezres tüntetést is tartottak a folyóparton, felvonták a nemzeti lobogót, újra elénekelték az ötven éve betiltott himnuszt. De előfordult, hogy valakinél lett zászlót találtak, és Szibériába deportálták. Még 1987-ben is voltak börtönben emberek ilyenek miatt. Nekem brit útlevelem volt, nem aggódtam. Egy Svédországban élő lett újságíró elintézte, hogy felvigyék helikopterrel, a levegőből filmezhetett, így az egész világ láthatta az élőláncot. Őt kitoloncolták és öt évre megtiltották, hogy visszatérjen. Erre azt válaszolta: "Öt év múlva a Szovjetunió már nem fog létezni". Igaza lett. A balti államoknak is volt szerepük a Szovjetunió felbomlásában, rengeteg ellenállási mozgalom e három országból indult.
- A balti államok függetlenedése után a sok éves előítéletek és a szovjetellenes indulatok mintha a kisebbségeken csapódtak volna le. Máig élnek Lettországban oroszok, akiknek nincs állampolgárságuk. Emiatt az Európa Tanácstól is kaptak bírálatot. Történt e téren változás?
- Kritika legfőképp Moszkvától érkezett, nem az Európa Tanácstól. A lett állampolgárság feltételeit az Európai T anáccsal szoros együttműködésben alkották meg, és könnyen teljesíthetőek. Nyitottak vagyunk arra, hogy az oroszok, ukránok, és beloruszok állampolgárságot kapjanak, de kérelmezniük kell, nem jár automatikusan. Ma is látszik, mennyire hatásos az orosz propaganda és félreinformálás, például az ukrán események kapcsán. Lettországban is jelen vannak e hamis információk. Minden emberi jogi előírást betartunk, amelyet az EBESZ, az Európai Unió és az Európa Tanács előír. Lettország befogadó politikája nagyon is sikeres, nem hallani a kisebbségek elleni erőszakról, inzultusokról. Más országokban hallani lehet a romákat ért támadásokról, antiszemitizmusról, nálunk ilyesmire sosem volt példa.
- Januártól Lettország veszi át az Európai Unió soros elnökségét. Melyek a prioritások? Hogyan érintette ezeket az ukrán-orosz konfliktus?
- Az első elnökség minden ország számára fontos. Magyarországtól nagyvonalú támogatást kaptunk, a külügyminisztériumtól és más tárcákól is érkeztek tisztviselők Rigába, hogy megosszák tapasztalataikat. Figyelemmel kísértük a litván elnökséget is. A tavalyi vilniusi csúcson dőlt el, hogy a Keleti Partnerség következő csúcstalálkozóját Lettország rendezi jövő májusban, Rigában. Ez az egyik legfőbb prioritásunk. Örülünk, hogy sikerült aláírni az együttműködési megállapodást Ukrajnával, Moldovával, és Grúziával, reméljük, a tagállamok is hamarosan jóváhagyják azokat. Tavaly Vilniusban csalódás volt, hogy Ukrajna volt elnöke nem írta alá. Azóta nagyon megváltozott az ukrán helyzet, ahogy alapvető változások történtek az európai biztonsági helyzetben is. Oroszország jogtalanul megszállta a Krími-félszigetet, egy szuverén európai ország részét, Kelet-Ukrajnában támogatják a szeparatistákat. Senki nem gondolta volna, hogy ez újra megtörténhet Európában. Sok szempontból emlékeztet arra, ami Magyarországon történt 1956-ban, vagy Csehszlovákiában 1968-ban.
A lettek is emlékeznek az 1940-es szovjet megszállásra. Jogos az aggodalom, hogy Putyin elnök irányítása alatt Oroszország kezd visszatérni a szovjet politikához. Világos, hogy fontos kapcsolatban maradni az orosz vezetéssel, mindazonáltal az EU által kiszabott szankciók elkerülhetetlenek voltak. A nyugati kormányok fél évszázadon keresztül nem fogadták el, hogy Észtország, Lettország és Litvánia a Szovjetunióhoz tartozik, úgy vélem, e példa alapján kell viszonyulnia az EU-nak a Krímhez. A lett EU-elnökség Moldáviával és Grúziával is bővíti a kapcsolatokat, és koncentrálni fogunk a közép-ázsiai területekre is. Jól ismerjük azt a régiót, és elengedhetetlennek tartjuk, hogy az EU jó együttműködést építsen ki az ottani köztársaságokkal.
