Fellélegezhettek a jobboldali kánon takácsai, hogy Orbán Viktor nem a Mengyelejev-táblát mondta fel Tusványoson. Pedig akár meg is tehette volna, mint legutóbbi rádióinterjújában fölöttébb tréfásan megjegyezte. Mégis csak hálásabb "a liberalizmust" kórusban ócsárolni, a kormányfő politikafilozófiai bornírtságait hozsannázni, mint a periódusos rendszer elemeivel bíbelődni. Orbán szerencsére úgy gondolta, hogy "gondolatébresztő előadást tart nehéz témákról". Ám bármennyire mélyen lát bele a "mindenkori magyar miniszterelnök sajátos nézőpontjából (ami csak az övé, mert csak egy miniszterelnök van) az európai politika boszorkánykonyhájába", kételyünk nem oszlott, hogy valóban úgy fest a világ, ahogyan azt ő a 2009-es kötcsei beszéd óta egyetlen gobelinbe ölti.
A kép inkább idézi azokat az államférfiakhoz képest csak politikusokat, akikről Pascal azt mondta: többet tudnak a világról, mint értenek belőle. Orbán maga iratkozott fel államférfinak, amikor Kelet felé pislogva megtagadta a "haldokló Nyugatot", s jobboldali forradalmat hirdetett. A nemzet tragédiája, hogy ez a liberális társadalom- és államszervezés bírálatába csomagolt szimpla populista kapitalizmuskritika - féligazság, amely veszélyesebb a hazugságnál - akár gyökeret is verhet.
Az antikapitalista forradalom
Orbán antikapitalista forradalma nem előzmények nélküli. Kései rokona és kevercse Roosevelt amerikai elnök neoliberálisok által totalitáriusként megbélyegzett korrekciós gazdaságpolitikájának (közmunka, állami megrendelések, erőteljes állami beavatkozás a gazdaságba); Mussolini korporatív államának (preferált cégekkel kötött, de a globális szabad piac által megtépázott stratégiai szerződések rendszere, központosított érdekegyeztetés, munkabéke); Hitler nemzetiszocializmusának (mint a Gottfried Feder-féle antikapitalizmus elkötelezettje kérdi: "Minek államosítsam az ipart? A népet államosítom"). Vagy éppen a sztálinizmus társadalmasításnak hazudott államosításának (a "köztulajdonba vett" tőke kezelését a pártállami nomenklatúra kezébe adják).
A módszereket illetően sok az azonosság, a köztük lévő különbség viszont lényegi: az Egyesült Államokban minden állami beavatkozás ellenére a politikai berendezkedés fék-egyensúly kontrollmechanizmusa érintetlen maradt, a New Deal a liberális állam keretei között igyekezett elsimítani a válságciklusok Sinus-görbéjét, míg a totalitárius forradalmak kiléptek a parlamentarizmus keretei közül, felszámolták a liberális elvek alapján szerveződő társadalmat, államot, kisajátították az ellenőrizhetetlenné tett közhatalmat. Éppen azt csinálták, amit a magyar kormányfő csinál.
Az indok most a 2008-as válság, amelynek következtében - idézzük Kövér Lászlót a legutóbbi Heti Válaszból - a liberális demokrácia kicsorbult, nem csak nálunk futtatta csőd közeli állapotba az országot, nem tudta megvédeni a nemzet közösségét, amelynek immár nem csak a javai, hanem a puszta léte forog kockán… A kérdés az: 2008 valóban halálos csapást mért-e a globális kapitalizmusra, s vele a liberális államra, vagy csupán egyike a ciklikus, öntisztító válságoknak. Csupán egyike, ám olyan, mint amely súlyosságával lényegi rendszerkorrekciókat kell, hogy kiváltson, de amely azért még nem indokolja, hogy konfuciánus álmok igézetében felmondjuk a tőke és közösség közötti, a jóléti államban megtestesülő közmegegyezést, amely nemcsak a nemzetállamok, hanem Európa békéjének és uniójának alapjául szolgált a világháború óta. Az országot pedig mindenestül keletre toljuk néhány ezer kilométerrel.
Korábban elképzelhetetlen volt, hogy (minden ellentmondással együtt) mekkora termelékenység és értékteremtő erő köszönt majd be a globális kapitalizmussal. Az 1970-es évek olajválságait követő időszakban a technikai forradalom átformálta az élet minden szegmensét, a világgazdaság majdnem a négyszeresére nőtt, és Ázsia lakosságának jelentős része a fejlett világ lakójává vált. Annak ellenére, hogy a Fidesz-minta konfuciánus társadalmaktól sokan idegennek tartják a nyugati kapitalizmust, Kínáról (Ázsiáról) is elmondható, hogy versenyképességét annak a nyugati kapitalizmusnak köszönheti, amelyet saját, hagyományos kultúrája ellenében engedett be az országba.
Az osztályharcok során a baloldali, a politikai liberalizmus térhódítása folytán pedig a liberális értékek beépültek az államszerveződésekbe. (Sokan erre vezetik vissza politikai képviseletük érdektelen elsorvadását.) Arisztotelész igaza mellett (az ember természeténél fogva zoón politikon, közösségi lény), általánosan elfogadottá lett, hogy a társas együttélés része a történelem során kiizzadt individualizmus, az emberi jogok rendszere is. A két világháború egalitárius élményei nyomán pedig kiteljesedtek a tömegtársadalmak. Ám messze még a Kánaán.
2008-ban kiderült, hogy a szabadjára engedett piacok nem önszabályozóak. A válság megrendítette az európai szociális piacgazdaságokat is. A rendszer instabilitásának okozója végső soron a politika kudarca: elmaradt a kielégítő nemzeti és nemzetközi kontrollmechanizmusok kiépítése. Világossá lett: a fennálló intézmények nem követik a globális tőke mozgását, az ellenőrző intézményrendszer átalakítása elengedhetetlen. Láthatóvá vált az is, milyen súlyos az intézmények tehetetlenségi nyomatéka, mennyire erősek a rendszer változatlanságában érdekeltek.
Viták az államról
A XX. századot végig kísérte és kísértette az állampárti John Maynard Keynes és a szabad piacpárti Friedrich Hayek színrelépésében megtestesült vita: mi legyen az állam szerepe a gazdasági életben. Fukuyama szerint "a kapitalista társadalom optimális működéséhez a közösség és az egyéni autonómia összhangjára van szükség, olyan összhangra, amely közösségi kordában tartja az egyén túlburjánzó egoizmusát. A liberális demokrácia politikai rendszerként akkor működik a legjobban, ha individualizmusát mérsékli a közügyek iránti érdeklődés, a kapitalizmus tevékenységét is megkönnyíti, ha individualizmusát a társulási készség ellensúlyozza. A liberális politikai és gazdasági intézmények életképessége a civil társadalmak egészségétől és dinamizmusától függ, időtálló intézményeket nem lehet törvényekkel létrehozni". De: "A társadalom önjavító képességének fenntartása, amellyel saját deformációit időről időre ki tudja javítani állandó ébrenlétet követel, amibe a tömegdemokrácia polgára könnyen belefárad".
A Fidesz-hatalom - kihasználva a demokratikus fáradtságot - a nép érdekére hivatkozva, az etatizmus igézetében éppen megöli a közösségi és egyéni autonómiát, önigazgatást, a civil szférát. Megdőlt volna Fukuyama iménti elve 2008-ban, hogy a kormányfő kijelenthesse: "a nemzetállam, a liberális állam és a jóléti állam után egy munkaalapú állam korszaka következhet el, amely karakterét tekintve nem liberális természetű. Ilyen értelemben tehát az az új állam, amit Magyarországon építünk, illiberális állam, nem liberális állam. Nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit, mint a szabadság, de nem teszi ezt az ideológiát az államszerveződés központi elemévé, hanem egy attól eltérő sajátos, nemzeti megközelítést tartalmaz". Zagyvaság az egész: az "államfajták" történeti sorrendje (ezek mind egyszerre - is - léteznek), a munkaalapú társadalom (van másmilyen?).
Az, hogy "a magyar nemzet nem egyének puszta halmaza, hanem közösség, amelyet (az államnak felülről) szervezni, erősíteni, sőt építeni kell" Mussolini 1932-es fasiszta kiáltványára emlékeztet: "Nem a nemzet teremti az államot… A nemzetet az állam alkotja meg". Az az orbáni állam pedig, amely nem-liberálisként sem tagadja a liberális értékeket, legfeljebb egy autoriter vezető XXI. századi felvilágosult abszolutizmusának vicce lehetne. Amennyiben az autonóm polgár érdekeit nem az intézményesített jog, hanem az intézményrendszert megszálló hivatalnoksereg kénye-kedve érvényesíti.
Kövér László a Heti Válasznak adott interjújában azt mondja: "Szerintünk az állam a nemzeti közösség önszerveződésének legmagasabb rendű formája", amivel látszólag, de csak látszólag ellentmond az orbáni elvnek: itt a nemzet szervezi az államot, s nem fordítva. De: "A liberálisokkal ellentétben mi a közösség érdekképviseletének a lehetőségét látjuk benne, nem pedig a nemzettől, a közösségtől idegen, fejünk felett képződött veszélyforrást, melyet a szabadságjogok nevében le kell fegyverezni, el kell gyengíteni…". Csakhogy a liberalizmus az erős, de nem túlburjánzó, ezért gyenge államban érdekelt. Nem lefegyverezni, hanem ellenőrizni akar. Mert az állam közhatalom, a közhatalomnak pedig közegyezségen kell alapulnia.
A felvilágosodás azon felismerésén, hogy egy közösség akkor tud sikeresen működni, ha az egyén bizonyos természet adta jogainak gyakorlását átruházza a közösségre. Amihez el kellett fogadni, hogy az emberi jogok egyetemesek, érvényesülésük közintézményekben megszervezhető, egyén és közösség érdekei között harmónia teremthető. A polgári állam, a közösség e sajátos egyensúlyrendszere a maga hatalmi ágaival - a törvényhozói és végrehajtó hatalommal, a független bíróságok rendszerével, és a nyilvánosságot szolgáló köztájékoztatással, a szabad sajtóval - ötszáz év alatt kristályosodott ki. A ma regnáló hatalom mindezt megtagadja, miközben ötszáz év "végtermékét", a tömegtársadalmat gátlástalanul a saját érdekei szerint használja. Gumicsizmás arisztokratizmussal megveti és lenézi a "prosztó tömegembert", akire a privilegizált kevesek hatalmát építi. Építi, mert építheti.
A demokratikus diktatúra
Sok mindenre gondolt a globális kapitalizmus: feloldotta az arisztokratikus kor származási rendjeit, a hagyományos osztályokat, kulturális-szociális-igazgatási nemzetállamokká oldotta a politikai nemzetállamokat, azt hitte, hazaszeretetté szelídítette a nacionalizmust, bár a nemzetállamokat korábban külön-külön összemalterozó nacionalizmus hagyta űrt nem töltötte ki az európai összetartozás eszméjével. Nem gondolt arra sem, hogy a hitleri és sztálini tömegforradalom esetleg csak véres főpróbája lehet valaminek, ami majd bekövetkezik. Nem gondolt rá, mi történik akkor, ha felelőtlensége miatt a polgári demokrácia a kiérlelt XXI. századi tömegtársadalom csapdájába kerül.
Pedig sokan figyelmeztettek erre a veszélyre. Arisztotelész a gyakran inkább bénító, mintsem élénkítő erejű közvéleményt említi, Tocqueville a többség diktatúráját (a politikai kisebbségek jogainak eltagadását), Lukacs azt, hogy a többségnek nincs eredendően igaza attól, hogy demokratikusan megválasztott többség. John Lukacs egyenesen társadalmi katasztrófát vizionál: egy 1500-tól 2000-ig tartó nagy korszakot zárt le az emberiség, amelynek végeredménye a manipulálható tömegdemokrácia, s ez lehetőséget ad egy kisebbségnek, hogy demokratikusan hatalomra kerülve terrorja alatt tartsa a többséget.
Fukuyama szerint: "A liberális állam végső soron korlátozott állam, mert kormányzata mozgásterét szigorúan behatárolják az egyéni szabadságjogok. Egy ilyen társadalom csak akkor nem süllyed anarchiába, vagy válik másképpen kormányozhatatlanná, ha az állam szintje alatt kialakult társadalmi szervezet révén kormányozni tudja magát. Ez a fajta rendszer valójában nemcsak a törvényre, hanem az egyének önfegyelmére is épül. Ha ők nem tanúsítanak toleranciát és tiszteletet egymás iránt, vagy nem tartják meg a maguk alkotta törvényeket, erős és keménykezű államra van szükségük, hogy biztosítsa a nyugalmat és a rendet. Ha képtelenek összefogni közös célok érdekében, gyámkodó államra van szükségük, hogy létrehozza azt a szervezetet, amelyet ők maguk nem tudnak létrehozni".
Ekkor aztán szaporodhatnak az őszintétlen politikusok, akik eszményítik a "nép" embereit, a "népre" hivatkoznak, s szellemi vagy politikai vezetőnek kenik fel önmagukat. "Kemény" kisebbségek irányítják a tömegmédia segítségével a "puha" többséget, s mint Lukacs írja: szó sincs már nép általi uralomról, sokkal inkább a nép nevébeni uralomról.
Nem ezt látjuk éppen?
Mindezekért halálos a polgári konzervativizmus, a politikai liberalizmus és baloldal téblábolása. Az, hogy az Európában erősödő populizmust megvetik, megértését és kihasználását pedig a jobb- és a szélsőjobb kezére adják. Tony Judt brit történész szerint "a szociáldemokráciának meg kell tanulnia új politikai nyelven, másként beszélni egyenlőségről, életmódról, szegénységről, gazdagságról. Magáról a kapitalizmusról. Mert ha nem beszél másként, akkor gondolkodni sem fog tudni másképp, akkor megragad a globális szélsőbaloldal vagy (szélső)jobboldal, tőkeellenes retorikájánál, s nem hogy meggyőzni nem fog másokat a céljairól, de magukat a célokat sem lesz képes megfogalmazni… Az újragondolt államot, amelyet nem csak hasznossági számítások, hanem morális megfontolások is kell, hogy vezessék".
Mi történik tehát, ha a demokráciában megfáradt többség újbarbár, erőszakos "arisztokraták" kisebbségének kezébe adja a politikai hatalmat? Nos, akkor Orbán Viktor kormányfő sajátos nézőpontjából bepillant az európai politika boszorkánykonyhájába, félretolja Mengyelejevet, és gondolatébresztő előadást tart nehéz témákról Tusványoson.
