De Gaulle tábornok még az ötvenes évek végén, hidegháborús környezetben fogalmazta meg híres mondatát arról, hogy "Európa az Atlanti óceántól az Urálig tart". Máig ez a legtöbbet idézett mondata. Noha ezt - mármint hogy Európa az Atlanti óceántól az oroszországi Ural hegységig tart - minden iskolás gyereknek tudnia kell, a geopolitikában sokan azóta sem tudják elfogadni. Charles de Gaulle ízig-vérig konzervatív politikus volt, demokrácia-felfogásába belefért a választási rendszer számára kedvező manipulálása és saját elnöki hatalmának kiterjesztése. De nagy stratégiai kérdésekben mindig helyén volt az esze. Jól látta, hogy az akkori Szovjetunió is része Európának, s a Moszkvával való párbeszéd nélkül Nyugat-Európa - és benne Franciaország - túlságosan is kiszolgáltatottá válik az Egyesült Államoknak. (A történészek ma is vitatkoznak azon, hogy De Gaulle a briteket beleértette, vagy sem az Atlanti óceántól az Urálig terjedő Európa fogalmába.)
Mai európai utódairól aligha mondható el ugyanez a realitásérzék és önálló gondolkodás. Amióta az ukrajnai válság kitört, az Európai Unió vezetői és vezető hatalmai híján vannak minden kezdeményező képességnek. Bár a válság eredetileg az EU és Ukrajna közötti együttműködés körül alakult ki Kijevben, az Egyesült Államok pillanatok alatt meghatározó tényező lett Ukrajnában. Az amerikaiak teljes mellszélességgel, katonai és titkosszolgálati eszközökkel is az új ukrán vezetés mellé álltak, és legalábbis nem bánták Kijev élesen oroszellenes retorikáját. Az Európai Unió kezdetben néhány tétova gesztussal megpróbált közvetítőként fellépni, fenntartani a párbeszédet Moszkvával, de ezek a próbálkozások hamarosan elhaltak. Önálló koncepció híján az EU mindenben az amerikai vonalat követte, egy-két nap késéssel megismételte a Washingtonban kiadott nyilatkozatot, és némi vívódás után az amerikai igényeknek megfelelő szankciókat is meghozta Oroszország ellen. Bár a szankciók sokkal jobban fájnak az európai gazdaságnak, mint az amerikainak - sőt, az utóbbi profitálhat is Európa veszteségeiből -, Európa politikai vezetői igyekeztek túltenni magukat a gazdasági megfontolásokon.
Arról pedig végképp nem beszéltek, s ebben segítette őket a mainstream média is, hogy Oroszország Európa elszakíthatatlan része, s az Oroszországgal való permanens konfliktus Európát is gyengíti. Az EU-t és Oroszországot a földrajzi és történelmi egymásra utaltságon túl is sok minden összeköti, azaz összeköthetné. Kína, India és más feltörekvő térségek gazdasági expanziója, az EU-t és Oroszországot egyaránt belülről fenyegető iszlám fundamentalizmus, az energia biztonsága mind logikussá tenné a hosszú távú együttműködést. És persze az orosz kultúra "hozzáadott értékei" nélkül az európai identitás is sokkal szegényebb lenne. A geopolitikai realitások is azt indokolnák, hogy az Európai Unió - a tagállamok többségének NATO-elkötelezettségét nem érintve - önálló politikai erőként jelenjen meg az Egyesült Államok és Oroszország között. Egységes térségként egyébként az Európai Unió máris a világ első gazdasági hatalma lenne, összesített GDP-jével mind az USA-t, mind Kínát meghaladja. Ezért is szomorú, hogy önálló politikai akaratra képtelen, s legfeljebb arra futja, hogy segélyekkel, import könnyítésekkel és hasonló anyagi támogatással pótolja a karakteres fellépést. Ahogy, még a balkáni válság idején, Szarajevóban mondta nekem egy nyugat-európai diplomata, a helyi politikusok hozzánk pénzért jönnek, az amerikai követségre meg utasításokért mennek.
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy az EU-nak tudomásul kellene vennie a putyini Oroszország expanziós törekvéseit. De aki valóban békét akar, az minden konfliktusban igyekszik megérteni mindkét fél érdekeit és érzelmeit. Ha Ukrajna határain belül akarja tartani a nyolc-tíz milliós orosz kisebbségét, akkor a vadul nacionalista kijevi demagógia helyett államalkotó népcsoportként kellene elfogadni őket. És a kisebbségi meg emberi jogokat szavakban oly sokat emlegető EU is megkövetelhetné ezt Kijevtől. A hivatalos - bár néha árnyalatokkal enyhített - brüsszeli álláspont szerint az Oroszország elleni szankciók mindaddig fennmaradnak, amíg az oroszok nem vonulnak ki a Krím félszigetről. Mivel ez utóbbit senki a világon nem tudja kikényszeríteni, és nem is tűnik valós szcenáriónak, az EU idővel vagy kénytelen lesz meghazudtolni önmagát, vagy politikailag és gazdaságilag még jobban meggyengíti magát. Úgy tűnik, hogy a vezető európai politikusok közül egyedül Angela Merkel érti ezt. Ám a lengyel-balti blokkal is megerősített amerikai-brit nyomással szemben ő sem sokat tehet, sok ok miatt nem engedheti meg magának De Gaulle karakánságát.
Orbán Viktor "gondolatkísérletei" az oroszellenes szankciók helyességének megkérdőjelezéséről nem az ördögtől valók. Csak rendkívül álságosak éppen tőle. Egyrészt az Európai Tanács tagjaként ő is megszavazta a szankciókat. Másrészt a jelenlegi oroszellenes politika alternatívája nem a Putyinnal való külön mutyi, hanem az egységes európai politikai akarat kialakítása. Az Európai Unió csak akkor lehet egyenrangú partnere az Egyesült Államoknak, Oroszországnak és bárki másnak, ha politikailag és gazdaságilag az eddiginél sokkal egységesebb lesz. Orbán pedig éppen ezt ellenzi minden tettével és gesztusával.
