Kasser Sándor az egyik legjelentősebb magyarországi papírgyárnak volt az egyik igazgatója. Mérnökként végzett a grenoble-i egyetemen, hazatérve másfél évtized alatt a magyar papíripar egyik reformátorává és befolyásos vezetőjévé vált: nevéhez számtalan újítás és ipari szabadalom is kapcsolódott. Mint papíripari vezető rendszeresen járt Svédországba, hiszen ott lehetett megfelelő alapanyagot vásárolni. Svédországi üzleti útjaiban nagyban segített volna neki, ha tud svédül, ezért a budapesti egyetem svéd nyelvi lektoránál Valdemar Langletnál vett nyelvleckéket. A két férfi össze is barátkozott az órák alatt.
Az Auschwitz-jegyzőkönyv
Langlet nem volt diplomata, haza is utazhatott volna, amikor rosszabbra fordultak a dolgok az országban. Ám felesége, és budapesti munkatársa, Nina Langlet életrajzi kötetében - "A svéd mentőakció, 1944" - úgy idézi fel, hogy a német megszállás után elkövetett szörnyűségek felettébb megrázták a férjét, különösen, amikor megismerte az úgynevezett Auschwitz jegyzőkönyvet, amelyben két a haláltáborból megszökött fiatalember számolt be arról, mi történik ott. Arra is felhívták a figyelmet, hogy minden valószínűség szerint, egy jelentős kivégzendő fogolyszállítmány érkeztére készülnek. Lévai Jenő Fekete könyv című munkájában azt is megemlíti, hogy éppen Langlet volt az, aki miután hozzájutott az Auschwitz jegyzőkönyvhöz, továbbította azt a svéd követnek. Ő továbbküldte, így a világ is értesülhetett arról, mi vár a magyar zsidókra. Érdekes, hogy a magyar hivatalosságok általában tagadták, hogy ők ismerték volna ezt a jegyzőkönyvet - persze, hogy ismerték - és nemcsak tudni nem akartak róla, hanem általában nem is késztette cselekvésre őket.
Nem így a svéd nyelvtanárt. Langlet pillanatok alatt hatalmas és hatékony apparátust hozott létre szinte a semmiből. Egyik első intézkedéseként a Svéd Vöröskereszt főtitkárának nevezte ki Kasser Sándort. Hogyan is jutott eszébe a papíriparnál működő tanítványa? Kasser éppen ott járt Langletnél, mikor Langlet megkapta a táviratot, hogy ő vezeti a magyarországi Svéd Vöröskeresztet. Kassernak komoly vállalatvezetési tapasztalatai voltak, sok kapcsolata, Langlet azon nyomban megkérdezte, elvállalná-e ezt az új feladatot.
- Akkor csak véletlenül csöppent az egészbe?" - kérdeztem Kassert erről.
- Mindannyian véletlenül kerültünk ebbe a munkába. Ismertem jól Langletet, azonos hullámhosszon voltunk. És azt is tudtuk, valamit tennünk kell az üldözöttekért. Ő is hogy került bele? Neki rengeteg entellektüel barátja volt, vezető értelmiségiek is, mint például Kodály, és sok baloldali is. Féltek, érezték, hogy baj lesz Jöttek tanácsot, segítséget kérni. Langlet meg próbált tenni valamit, először csak értük. És aztán ebből nőtt ki az egész zsidómentő akció.
Kasserhez tartozott a központi iroda vezetése, itt állították ki az oltalomleveleket és menleveleket személyek, épületek és intézmények számára. Ide futott be minden információ a nagy és bonyolult szervezet működéséről és a segélykérők is itt álltak sorba. Csak hogy érzékeltessük a vállalkozás nagyságát, példajelleggel soroljuk fel, hogy 12 kórházi részleget működtettek, 47 gyermekotthont tartottak fent, és bújtattak, élelmeztek, elláttak üldözötteket, 14 öregotthon tartozott hozzájuk és 8 ház a védett gettóban legalább 3 ezer emberrel. Hét apácakolostorban és 2 szerzetesi kolostorban szintén bújtattak embereket, és 5 népkonyhát is üzemeltettek.
És ami szintén ezreknek, tízezreknek jelentette a túlélést, 1944. májusától menleveleket állítottak ki az üldözötteknek. A Svéd Vöröskereszt által bevezetett Schutz-brief volt az előképe a Wallenberg-féle Schutz-passoknak.
- Az első dolog, amit a férjem megtervezett a Schutz-brief volt, ahogy a Svéd Vöröskereszt kérte - mondta Erzsébet asszony. - Mire Wallenberg megérkezett, már körülbelül négyszáz ilyet adtunk ki. Úgy nézett ki, mit egy valódi útlevél.
- Ennek diplomáciai ereje nem volt, csak pszichológiai. Hiszen tényleg úgy nézett ki, mint egy svéd útlevél. Amíg nem jött Szálasi, addig mindenhol akceptálták - tette hozzá Kasser úr. - Eleinte csak négy ember dolgozott az akcióban, aztán hamarosan húsz. Májusban aztán a Magyar Vöröskereszt, ahol addig működtek, elküldte őket azzal, hogy számukra már kellemetlen ez a mentőakció.
- Sorban álltak kint az utcán az emberek. Csillaggal a mellükön. Ez már sok volt a magyar Vöröskeresztnek. Ott is az antiszemitizmus volt az irányzat. Kivéve a vezetőjét. Az egy intelligens, kulturált ember volt - idézte fel Kasserné.
Margitsziget, a "nyílt város"
- Aztán nyáron megérkezett Wallenberg és ez nagyon nagy segítség volt nekünk, mert most már az ő védelme alá kerültünk mi is. Különösen októbertől vált ez nagyon fontossá. Addigra már kiderült, hogy a Svéd Vöröskereszt nem egy hivatalos szerv ilyen célokra - jegyezte meg Kasser.
A Svéd Vöröskereszt tehát átköltözött az Esterházy utca 42. alá.
- Nagy iroda volt, vagy száz emberrel. De még ez sem volt elég. A szemben lévő Károlyi-palota is a miénk lett. Úgy osztottuk be, hogy az Andrássy palotában én voltam a személyzettel és a Károlyi-palotában volt Langlet. Amikor kiállítottuk a menleveleket, akkor átvittük oda hozzá, hogy írja őket alá, ha éppen ott volt. De nagyon ritkán volt csak ott. Mert mindig úton volt, embereket menteni - adta adminisztratív munkájuk leírását Kasser Sándor. Mindjárt hozzátette:
- Természetesen azzal semmi nem volt megoldva, ha valaki kapott egy védlevelet, idézték fel az akkori helyzetet. Langlet munkájának jelentős részét az tette ki, hogy biztonságos helyeket igyekezet fölkutatni, ahol az embereket el lehetett helyezni. Így kórházakat, kolostorokat is. Kilencven százalékban segítettek, akiket felkerestünk. Különösen a kolostorok. Aztán később a kórházak is. Én csináltam a szerződést velük. Olyanokat írtunk bele, hogy, mondjuk, kibéreljük egy forintért egy hónapra a helyet, így legális lett az ügylet és ezáltal a kórház is a Svéd Vöröskereszt védelme alá került.
A Svéd Vöröskereszt együtt dolgozott a követséggel és ott az embermentést irányító Wallenberggel:
- Ismertük egymást. Amikor először találkoztunk én elmondtam Wallenbergnek, hogy mi ezt csináljuk, ő meg azt ajánlotta, hogy dolgozzunk együtt - idézte fel Kasserné, aki jó párszor tolmácsolt Wallenbergnek. Egyik legemlékezetesebbnek azt tartja, amikor a zsidók deportálásának egyik fő felelősével, Ferenczy László csendőr alezredessel való tárgyaláson fordított: - Védett házakat kértünk, ahol elhelyezhetjük a védenceinket. Amikor Ferenczy színe elé kerültünk, az feldühödötten nekünk támadt, hogy nem szégyelljük magunkat, zsidóknak segítünk. Szörnyű dolgokat mondott.
- És ön mit válaszolt neki? - szúrtam közbe.
- Hát, mit lehet erre válaszolni? Erre nincs válasz. Azt tettem csak, amiért nem kellett szégyenkeznem. Ha nem csináltam volna, akkor szégyelltem volna, hogy tétlenül nézem a történteket. Annak, amit Ferenczy mondott a jó részét nem is mertem lefordítani Wallenbergnek, mert féltem, hogy ha megérti, akkor kijön a béketűréséből, oda a diplomáciai modor és akkor semmire nem jutunk. Végül aztán Ferenczy kidühöngte magát és Wallenberg elérte nála, hogy kaptunk három épületet, amelyek a Svéd Követség védelme alatt állnak. Ide 650 embert helyezhetünk el. Kihasználva Ferenczy nagylelkűségi rohamát, a férjem azt is elérte, hogy pár házat meg a vöröskereszt védelme alá tudtunk helyeztetni a Pozsonyi út környékén.
Kasser Sándorné másik emlékezetes találkozása, amikor Wallenberggel a nácik magyarországi helytartójánál, Edmund Veesenmayernél jártak. A Svéd Vöröskereszt munkatársai azt remélték, hogy úgy tudják megmenteni a rájuk bízott emberek, köztük rengeteg gyerek életét, ha találnak egy olyan helyet Budapesten, amelyet meg lehet kímélni a harcoktól. Kézenfekvőnek tűnt a Margitsziget. Már csak azt kellett volna elérni a lassan ostromgyűrűbe került városban, hogy a harcoló felek fogadják el a Vöröskereszt javaslatát, s a Margitsziget számítson "nyílt városnak", amelyet kihagynak a harcokból. Az erről szóló javaslatot 1944 késő őszén hozták meg.
- Elmentem ezzel Raoulhoz, aki rögtön mozgásba hozta a diplomáciai gépezetet. Néhány nappal később értesített, hogy a szovjetek elfogadták a javaslatot - idézte fel Kasser Sándor. - Most már akkor Veesenmayer volt csak hátra. Elmentünk a hozzá. Wallenberg és a feleségem bement az irodájába, mi kint vártuk, meglehetősen idegesen. Harminc perc után bukkantak fel, és Wallenberg arról számolt be, hogy a német birodalom képviselőjének nem nagyon tetszik az ötlet. Mert ők Budapestet az utolsó centiig meg akarják tartani. És a Margitsziget ebben stratégiai jelentőséggel bír. Mindenesetre, megígérte, hogy továbbítja a kérést Himmlernek és 24 órán belül választ ad. Másnap kellett mennem a válaszért, ami elutasító volt.
- A "hétköznapi" munkamenethez tartozott, hogy miután a menleveleket is hamisították a végveszélyben lévő emberek, a rendőrök gyakran hoztak be a Vöröskereszthez olyanokat, akik ezekkel lebuktak- emlékezett Kasserné. - Akkor egy regiszterből kellett ellenőrizni, hogy valódi-e a dokumentum, vagy hamis. Miután korlátozva volt, hogy hány menlevelet lehet kiadni, a szabály kijátszására minden sorszámból két dokumentumot készítettünk, ezért két külön regiszterkönyvet vezettünk. Egyikbe az egyiket, másikba a másikat vezettük be. Amikor behozták hozzánk a lebukottat, megmutattuk az egyik könyvet, hogy tessék itt van beírva, rendben. De olyan is előfordult, hogy úgy kaptak el két embert, hogy mindkettőnél ugyanolyan sorszámú dokumentum volt, és bizony ezt kibeszélni, hogy csak adminisztratív tévedés volt nem volt egyszerű. De amíg a rendőrség razziázott, működött a dolog. A nyilas uralom idején már nem, akkor a diplomácia már mit sem ért.
Kasser Sándor felidézte egyik tárgyalását Fiala Ferenc nyilas sajtófőnökkel is:
- Tartott nekem egy nagy előadást, hogy ő most jön Berlinből, és a németeknek mindjárt meglesz a csodafegyvere, ami elpusztítja az ellenséget. Úgyhogy a háborút megnyerik. Azt feleltem neki, rendben, most úgy néz ki, hogy kész lesz a csodafegyver. De mi lesz, ha mégsem? Akkor téged fel fognak akasztani. Jobban jársz, ha inkább segítesz. És kértem tőle, hogy például pár embert engedjenek kihozni a nyilasoktól. Felvette a telefont, és akiről tudtam, hogy a nyilasok kezén van, azt elengedték. Meggyőződésem, hogy végül ezért nem végezték ki.
Amikor a házmesterek átállnak
A házaspár legdrámaibb élményét egymás szavába vágva mondta el. Erzsébet kezdte:
- Január 8-ikán az Izsó utcai házunkban letartóztatták a férjemet zsidóbújtatásért és elvitték. Másnap elmentem Wallenberghez és Langlethez, akik akkor az Üllői úton voltak, hogy segítsenek. Elmondtam nekik, hogy elvitték Sanyit, mire nevetve felelte Wallenberg, hogy tudja, de ne izguljak, már megszökött. Honnan tudja? Bemondta a rádió, hogy körözik. Amúgy ekkor láttam utoljára Valdemart és Raoult is.
Kasser Sándor részletekkel is szolgált:
- Nálunk bújt el egy orvos tábornok, aki meg akarta magát adni az oroszoknak és nem akart különben sem a nyilasokkal Sopronba menni. Korábban a szárnysegédjével meg egy-két katonájával a Margitszigeten bujkált, ahol néhány szálloda a Svéd Vöröskereszt védelme alatt állt. És decemberben azt mondta, hogy mi is menjünk oda, mert már miket is üldöztek. Aztán az egyik este jött ez a Hargitai és szólt, hogy menjünk innen, mert éjszaka razzia lesz és a fegyveres nyilasok elvisznek minket, ha megtalálnak. Mit volt mit tennünk, visszamentünk az Izsó utcába. A bombázások miatt a pincében húztuk meg magunkat, amikor bejött két-három nyilas, bakákkal. Azt mondták, hogy el kell vinniük minket a főhadiszállásra. Bevittek a Veres Pálné utcába a parancsnokságra. Valami főnyilas elé rángattak, aki ült egy irodában egy íróasztal mögött. Volt ott egy kanapé is, azon meg egy SS tiszt aludt. És akkor a nyilas azt mondta, hogy azt az utasítást kapta, fel kell minket vinniük a várba. Közben felébredt az SS és elkezdett kiabálni, hogy nem mennek ezek fel a várba. Én küldöm fel őket. Elővette a hatalmas revolverét, és ordított, hogy ő ismeri a svédeket, és ha nem lövöd le őket, akkor ezek meg fognak szökni. Azzal beletette a revolverét a számba.
Akkor a tábornok, akit én rejtegettem és idehozták velem, elkezdte mondani, hogy én mindenféle titkokat tudok és ha lelő, akkor ugye nem lehet kiszedni belőlem. De a tiszt csak mondta, hogy ő tudja, hogy a svédekkel rettentően kell vigyázni. Közben jött egy magyar katona, hogy nagyon kell nekik az én orvos tábornokom, mert rengeteg a harcokban a sebesült és ő tudja, hogy bizonyos orvosságok és kötszerek hol vannak, amik most szükségesek lennének. Közben jöttek új őrök, már nem is tudták a nagy kavarodásban, hogy mi kik vagyunk. Csak azt látták, hogy ott egy tábornok, aki diktál valakinek valamit. Azt mondtuk, hogy befejeztük, felírtuk, mi hol található, és jött valaki, aki tévedésből adott kilépőcédulát nekünk. Egy katona kísért minket le.
A lépcsőn holttestek feküdtek. Odaértünk a kapuhoz, kint a másik oldalon már várt a rabszállító, hogy elvigyen minket, de ahogy kiléptünk, én ahelyett, hogy odamentem volna a rabomobilhoz velük, elkezdtem szaladni a másik irányba. Nem is vettek mindjárt észre. De aztán mégis, és lőttek utánam. Én meg rohantam. A Veres Pálné sarkán állt egy légelhárító ágyú, mellette egy bajuszos baka, aki kezelte. Látta, hogy futok és hogy tüzelnek rá. Odaszólt nekem, hogy fussak be a házba és bújjak el a legfelső emeleten. Felmentem a legfelső emeletre, ott találtam egy üres, kifosztott lakást. Minden ablak betörve, rémisztő januári hideg. Egy megmaradt ágy ágyneműtartójába feküdtem bele és magamra csuktam a tetejét. Reggel aztán elmerészkedtem a közelben lakó szüleimhez. Ők már a rádióból hallották, hogy elfogtak és hogy köröznek. Nem volt semmi papírom, ha elfognak dokumentum nélkül, akkor mint katonaszökevényt a helyszínen agyonlőnek. A húgom elment, aki nagyon élelmes és ügyes volt, és egy Kovács nevű házmestertől szerzett egy születési bizonyítványt, meg még valami papírt. Mert addigra házmesterek is átálltak a mi oldalunkra. Közel voltak már az oroszok.
(Részlet a szerző Wallenberg-jegyzőkönyvek címmel, az Ab Ovo Könyvkiadónál hamarosan megjelenő könyvéből, amely a MAZSIHISZ támogatásával készülhet el.)
