A 2010-2014 közötti kormányzati ciklus során nem voltunk elkényeztetve világnézeti magyarázatokkal: ugyanis a Fidesz vezetése is csak kivételes alkalmakkor engedte, hogy láthassuk a kormányzás ideológiai és világnézeti magját. Az idén Tusnádfürdőn elhangzott több olyan fogalom is, ami hosszan tartó politikai és tudományos vitára fog okot adni: "munkaalapú állam", "illiberális demokrácia". Ezeket a fogalmakat azonban kettős cél érdekében fogalmazták meg: igazodási pontot adnak a választóknak, és versenyelőnyt biztosítanak a Fidesz számára. Ám hogy megértsük a fogalmak fontosságát a mai magyar társadalom szempontjából, vissza kell kanyarodnunk a 2010-2014-es kormányzati ciklushoz.
Kádár-kori nosztalgia
A köz- és tudományos élet egyik hazai közhelyének számít az a tézis, miszerint a magyar választók a rendszerváltás óta egyre inkább a létbiztonság és az anyagi javak felé fordulnak, és kevésbé igénylik az egyéni szabadságjogok maradéktalan megvalósulását: szabadság helyett pénz és nyugalom kell nekik. A GfK Hungária Piackutató Intézet 2008-as felméréséből kiderült: tízből hat felnőtt véli úgy, hogy a második világháború és a rendszerváltás közötti időszak volt a legboldogabb. Az így vélekedők aránya 2001-ben még csak 53 százalék volt.
Ám nem csak a Kádár-kor "túlélői" tekintenek nosztalgiával a rendszerváltás előtti évekre. Az Aktív Fiatalok című kutatás legfőbb megállapításai szerint a magyar egyetemisták és főiskolások mintegy negyede nem tartja biztosnak jövőjét, a nappali tagozatos hallgatók több mint felét foglalkoztatja a külföldi munkavállalás, 74 százalékuk elégedetlen a demokrácia működésével, 40 százalékuk pedig nem tudta érdemben eldönteni, hogy mindent egybevetve a Kádár-korszak vagy a rendszerváltás után kialakult szisztéma volt-e a jobb.
Ezek a kutatások is azt támasztják alá, hogy azok a pártok politizálnak racionálisan - a hatalom megszerzésének és megtartásának szempontjából -, amelyek a szimbolikus viták helyett az emberek napi megélhetési problémáit célozzák meg programjukkal. Pedig az elmúlt négy év kormányzása is bebizonyította, hogy a választópolgárok igénylik a szimbolikus vitákat, szükségük van olyan világ- és valóságértelmezésekre a pártok, illetve politikusok részéről, amelyhez viszonyulhatnak - támogatóan, vagy elutasítóan. A Fidesz-kormányzat felismerte, hogy ennek segítségével nemcsak kielégítheti a választópolgárok szellemi igényeit, hanem tematizálhatja is a közéletet, lépéskényszerbe hozhatja az ellenzéket, és a maga által meghatározott fogalmi keretek közé szoríthatja a közbeszédet.
Ezt a felismerést támasztják alá a Neticle Technologies és a Méltányosság Politikaelemző Központ internetes aktivitást mérő véleményárfolyam-kutatásának eredményei is. A hazai weben a tusnádfürdői szabadegyetemen elhangzottak hatására Orbán Viktorról és beszédéről, illetve az ott elhangzott fogalmakról kétszer annyi tartalom, komment, bejegyzés és hír született, mint az azt megelőző két hétben a kormányfőről és akármely politikájáról. Ha pedig a kormánypártokhoz és a miniszterelnökhöz köthető tartalmak számát hasonlítjuk az ellenzéki pártokéihoz és vezetőikéhez, akkor egyértelműen látható, hogy utóbbiak lemaradásban vannak, és alig érik el a Fidesz és Orbán Viktor említés-gyakoriságának a felét. A megfelelő üzenetek és fogalmak tehát kézzelfogható előnyt biztosítanak a politikai térben.
Újszerű "hívószavak"
A kormányzat már jó öt éve aktív fogalomalkotásba kezdett, hogy erősítse és építse azt a világképet, amelyről a kormányfő a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetemen beszélt. Az "Alaptörvény", a "rezsicsökkentés", az "európarealizmus", és most az "illiberális állam", illetve a "munkaalapú társadalom" is olyan megalkotott, vagy újra felfedezett fogalmak, amelyek nem csak egyszerű politikai hívószavak, hanem sarokpontjai és tartópillérei a Fidesz világnézetének.
De miért van szüksége a társadalomnak új fogalmakra és az azokon álló újfajta világértelmezésre? A választ szintén a már említett kutatások adják: az 1989-es rendszerváltás után épülő Magyarországgal a társadalom többsége láthatóan elégedetlen volt - sem a kialakult gazdasági, sem a létrejött társadalmi, sem pedig a létrehozott demokrácia-modellel nem tudott kellően azonosulni. Itt találhatjuk meg a baloldali és liberális ellenzék versenyhátrányának a magját, hiszen programjuk, ideológiájuk és kommunikációjuk egyik alapja a 2010 előtti viszonyok visszaállítása, illetve konzerválása. Mivel azonban a politikailag aktív társadalom jól láthatóan túl akar lépni a rendszerváltás utáni korszak eddigi eredményein, sikertelenségein és struktúráin, nem meglepő, hogy az ellenzék alulmaradt a 2014-es parlamenti és Európai Parlamenti választásokon, és a választók inkább arra a párta adták le a voksukat, amelyik valamilyen módon el kívánt szakadni az eddigi viszonyoktól.
A változás iránti vágyat pedig csak erősítette a 2006-ban kialakuló alkotmányos és 2008-ban bekövetkező gazdasági válság. A rendszer újragondolása tehát nem ördögtől való gondolat, és a Fidesz-KDNP erre irányuló törekvése érthető, értelmezhető és legitim is egyben. Ha ezt az alaphelyzetet elfogadjuk, akkor megértjük, hogy - a politikai racionalitáson és az ellenfél kommunikációs sarokba szorításán túl - miért is volt szükség nemcsak az új fogalmakra, hanem a rendszert összegző és azt megalapozó Alaptörvényre is.
Ráadásul, ahogy arra Tom Ginsburg, Zachary Elkins és James Melton The Lifespan of Written Constitutions című tanulmányukban rámutattak, a világon született alkotmányok átlagos élettartama mindösszesen 17 év volt az elmúlt 220 évben, ráadásul e dokumentumok közel fele a 18 évet sem élte meg. Ha pedig az OECD-országokat vizsgáljuk, akkor az alkotmányok átlagos élettartama 32 év, tehát az 1989 és 2011 közötti magyar alkotmány 22 éves életciklusa világviszonylatban semmiképp, de az OECD-országokhoz viszonyítottan sem mondható kirívóan rövidnek.
A kérdés azonban még fennáll, hogy a már megalkotott szavakat, kifejezéseket politikai kommunikációs eszközökként, vagy politikatudományi fogalmakként használja a Fidesz és a kormányfő. Ez azért is fontos kérdés, mert segítségével feloldhatnánk a beszéd eltérő értelmezései között fennálló konfliktust.
Egyszerű üzenetek
Nemcsak a politikai elit, hanem az ellenzékkel és a kormánypártokkal szimpatizáló értelmiségi elit is eltérő olvasatát adja a Tusnádfürdőn elhangzottaknak. Ennek oka, hogy Orbán Viktor nem tette egyértelművé, vajon mint politikai gondolkodó, vagy mint politikus szólalt meg.
A jelenlegi politikai kommunikáció egyik célja az egyszavas üzenetek eljuttatása a választókhoz. Az egyszavas üzenetek természetesen hordozhatnak egyszerű (rezsicsökkentés) és komplexebb (munkaalapú) jelentést is, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezek a szavak továbbra is a politikai térben mozognak és nem pedig a tudományos közegben. A munkaalapú társadalom nem feltétlenül jelenti ugyanazt egy történelemkönyvben, egy politikatudományi esszében és egy beszédben. Abból a megközelítésből kiindulva, miszerint Orbán Viktor mint politikus szólalt fel, és célja az egyszavas üzenetek választókhoz való eljuttatása volt, a munkaalapú társadalom fogalma a politikai racionalitás terméke. A kifejezést a már felvázolt előnyökön túl (a közélet tematizálása, az ellenzék lépéskényszerbe hozása, a közbeszéd megfelelő fogalmi keretek közé szorítása) alacsony kommunikációs költség terheli.
A "munkaalapú társadalom" fogalmát ugyanis nem kell felépíteni, mint ahogy azt például a "rezsicsökkentés" esetében láthattuk. A "munkaalapú" társadalom az 1989-es rendszerváltás előtt már dolgozó választópolgárok számára jól ismert struktúra - a fiatalabb generációk is ismerhetik a kifejezést a történelemórákról és könyvekből. A munkaalapú társadalomhoz a választópolgároknak már van valamilyen viszonyuk, arról kialakított negatív vagy pozitív képük. Ilyen azonosulási pontok hiányoznak ma az ellenzék kelléktárából.
De ha valóban mint politikus fogalmazta meg gondolatait Orbán Viktor, és a munkaalapú társadalom alatt nem a kommunizmus által kiépített struktúrát értette, akkor valójában mi is rejlik a fogalom mögött? A miniszterelnök az európai reindusztrializációs szándékot fordíthatta át a választók számára is érthető, megfogható kifejezéssé.
Erről a hosszú távú célról 2011-ben beszélt először a Világgazdasági Fórumon David Cameron brit miniszterelnök, ám Barack Obama már 2009-ben nyilatkozott az USA újraiparosításának fontosságáról. Ez egy friss paradigmaváltás a kontinensen, amit a miniszterelnök hamar felismert, és átültetett a magyar közegbe, "munkaalapú társadalom" címszó alatt.
Előny a baloldallal szemben
Tudni kell, hogy a Fidesz a 2002-es választási vereséget követően a színfalak mögött nemcsak szavazói hátországát, hanem intellektuális bázisát is elkezdte kiépíteni, amely követi a világban zajló politikai és politikatudományi folyamatokat. Ugyanakkor sikerrel ismerte fel a magyar társadalom szellemi igényeit, és megfelelően kombinálta azt materiális szükségleteivel. Rájött, hogy a kormányzás során egy történetet, egyfajta világmagyarázatot és látásmódot is fel kell építeni, aminek a szemszögéből minden szándéka és cselekedete egy komplex egésszé áll össze, ami a választók számára igazodási pontot ad.
Ez egyben versenyelőnyét is biztosítja a baloldali és liberális ellenzékkel szemben, ugyanis sem a DK, sem az MSZP, sem pedig az Együtt-PM nem tudta létrehozni a saját valóságát és jövőképét, ezért csak a Fidesz által biztosított fogalmi és világértelmezési keretek között tud jelenleg mozogni.
Egyértelmű tehát, hogy a fogalmak és világmagyarázatok kommunikálása ugyanolyan fontos a politikában, mint az a kérdés, hogy ki lesz a következő választásokon az a személy, aki mögé egy adott politikai közösség nagyobb része felsorakozhat.
