Gonoszság sokféle létezik. Legutóbb olyan jutott a tudomásomra, amely nem a legocsmányabb formája, (nincs szó emberéletről) de őszintén megrendített. A rasszista elfogultságnak egyik undorító változata, amelyet súlyosbít, hogy hatóság alkalmazza. Rendőrség. Hallgattam a Klubrádió egyik remek műsorát, az "Éljen a jogával" címűt, Szente László három interjúalanyt hívott meg, két kárvallottat és egy jogvédőt. Roma ügyben. Meglephetett volna a téma nyersesége, de őrzöm diákkoromból Triznyay tanár úr emlékeztetőjét, amellyel föl akart készíteni bennünket az élet viszontagságaira. Minduntalan Tertullianust idézte nekünk, " credo, quia absurdum", hiszem, mert lehetetlen.
Kelet-Magyarországon és környékén, ahol a roma lakosság arányszáma az átlagosnál magasabb, állítólag a helyi rendőrség egyes alakulatai érdekes gyakorlatot vezettek be. Tisztesek és tiszthelyettesek, bizonyára felsőbb parancsra, egyes falvakban sunyin lesben állnak. Figyelik, hogyan viselkedik a roma népesség. Ha egyik közülük, véletlenül vagy tudatosan az utcán elpottyant egy papírzsebkendőt, előlépnek, jegyzőkönyvet vesznek föl, följelentést tesznek "közterület szennyezéséért". Már a gesztus is meghökkentő. A következmény még inkább. Kézbesítik a határozatot, a bírság, egyetlen leejtett papír zsebkendőért tízezer forint. És mert a fenyítettek jövedelme ennek a kifizetését rendszerint nem engedi meg, hangulat szerint átváltoztatják egy-vagy kétheti elzárásra. Föllebbezésnek helye nincs, az érintett aláírta a jegyzőkönyvet, bizonyítéknak számít, fizet, vagy leüli. Ugyanezek a lesben állók sunyítanak az utcakereszteződéseknél is, itt is csak romákat figyelnek, arra kíváncsiak, hogyan tartják be az elemi közlekedési szabályokat. Ha "fegyelmezetlen" romáról van szó, a szabálysértés minősítése súlyos, könyörtelenül kell alkalmazni a jog előírásait: jegyzőkönyv, büntetés, nem fizetés esetén elzárás.
Nincs vége. Kerékpárral közlekedő roma lakosunk szántja az utat. A rend őre ismét lesben áll, ezúttal a bringát fürkészi, a kerekeit. Nem azt, hogy gumiabroncsa nem kopott-e, hanem a mintázatát. Vagyis, hogy egyforma márkájú-e, véletlenül nem különböző-e a két gumi. És a legcsekélyebb eltérés is könyörtelen, a személyes anyagi sorsot és az egyéni szabadságot sújtó rendszabályt von maga után. A falusi, és kivált a kelet-magyarországi roma abban a tudatban él tehát, hogy a hatósági személy szemében ő nem egyenlő a község többi polgárával, kétszer olyan "éberséggel" vizslatják, kétszer olyan szigorúsággal sújtják, mintha "magyar" volna. Tetszik, nem tetszik, a gyakorlatban ez a rasszista gyűlöletnek egyik sajátos, egyik legundorítóbb alkalmazása. Ami akarva, akaratlan, érezteti is a hatását a falú egész közösségére, hangulatot kelt, tovább izzítja az egyesekben amúgy is jelenlévő előítéleteket.
Súlyosbítva azzal a terhelő tényezővel, hogy hatóságról van szó. Függetlenül attól, hogy kitől ered, a megkülönböztetés alkalmazása, a parlamentben ünnepélyesen megszavazott alaptörvény szellemét és gyakorlatát sérti. Fölehetően helyi fölöttes egyének a módszer kifundálói, egyes eltorzult lelkületű tisztek, parancsnokok, akik közvetlen napi utasításokban adják ki beosztottjaiknak, miként is viselkedjenek. Megtörténhet az is, hogy a lesben állásra vezényelteknek nem mindegyike ért egyet vele, nem az ő lelkiviláguknak felel meg, de mert fegyelmezett alakulatoknál szalonképes megfogalmazásban parancsot "megerőszakolni" nem lehet, engedelmeskedniük kell. Ami önmagában is arra utal, hogy fegyveres rendvédelmi szerveknél, ha ez nem országos jelenség is, csupán helyi gyakorlat, teret adnak a rasszista szemléletnek, ami demokráciában tűrhetetlen. Durván megsérti nem csupán az alaptörvényben rögzített jogegyenlőséget, hanem nemzetközi elkötelezettségeinket, NATO és európai uniós tagságunk föltételeit is.
És ezt általában zokon veszik, több más egyébbel együtt rontja külvilági képünket. Már elnézést, rossz szokásom szerint ismét francia példával élnék. Az ottani kormány igazságügyi minisztere egy fekete-afrikai származású tudós hölgy, akit a szélsőjobboldal kivált gyűlöl, beleköt minden törvényjavaslatába. Joga van hozzá, ellenzéki parlamenti pártként is. De történt valami meglepő. Egy másik hölgy, az ottani Jobbiknak, a Nemzeti Frontnak egy helyi választáson jelölt politikusa, egyéni ötletétől indíttatva, előbb csak honlapján, később újságban is indulatában "majomként" ábrázolta a miniszter asszonyt. A politika nem szólt közbe, úgy vélte nem kötelessége. Ellenben az érintett terület bírósága példásan gyors ítéletében, jogerősen kilenc hónapi elzárással, a válaszhatóságtól ötévi eltiltással és 50 000 euró pénzbüntetéssel sújtotta az alkotmánnyal szembehelyezkedett szélsőjobboldali dámát. Igaz, jóformán csupán a liberális baloldal vezető újságjai horkantak föl azon, vajon nem volt-e túlságosan is kíméletlen a bíróság...
Már bocsássa meg nekem Illyés Gyula szelleme az eltorzított emlékeztetőért: hol demokrácia van, ott demokrácia van.
