Az 1994 augusztus 18 és 25 közötti hét a 143 ezer rock-rajongóknak és a „béke, zene, szerelem” szentháromság életérzés követőinek a Diáksziget – Eurowoodstock fesztiválról szólt. Ez volt a második „Sziget”-buli, és az, amely a legtökéletesebben fejezte ki az akkori jelmondatot: „Kell egy hét együttlét”. Ahogyan a 60-as években az Amerikából elindult „szeretet-nyarak” első nagy bulijainak „Be-in” (azaz benne lenni, részt venni) volt, mintegy jelképezve, hogy mindazok, akik ott vannak, előadók, szervezők és közönség egyetlen közösséget alkotnak. Míg az amerikai emlékfesztiválról számos beszámoló úgy írt, hogy „túlságosan pénzszagú” volt, a mi szigetünkön valóban az együttlét volt a meghatározó szellemiség.
Soha nem fordult elő még, hogy egy ilyen fesztiválon több nemzedék találjon egymásra, a tisztességben megőszült öreg hippiktől a tizenévesekig, a rockerektől a punkokig és nem csupán azért tudtak egymással szót érteni, mert még emberléptékű volt maga a rendezvény, és nem zsúfolták agyon a terepet konzumista kirakodó-vásárral ezért a közlekedés is sokkal egyszerűbb volt, hanem azért is, mert akik ott voltak, érezték, hogy soha vissza nem térő alkalom nyílt a testi-lelki-szellemi összefonódásra. Pedig akkoriban még sokkal több ellenzője volt a bulinak magasabb körökben is, mint manapság, sőt, a nagy szponzorok is néhány évvel később kezdték igazán felfedezni. Vagy talán éppen ezért születtek minden határt ledöntő barátságok, szerelmek, ezért nem lehetett végigmenni úgy a sátrak között, hogy ne hívják be az embert valamelyikbe ismeretlenek egy korty italt, vagy uram bocsá’, egy kis fűre és az sem számított, hogy nem mindig értettük egymás nyelvét.
Fotó: Sziget.hu
És a Zene is felejthetetlen volt. A magyar alternatív rock történetének legnagyobb seregszemléjének lehettünk tanúi a Sziámitól a Barbarón át a Vágtázó Halottkémekig. Voltak olyan egykori valódi „woodstock”-iak, akik inkább Budapestet választották megemlékezésül: a Jefferson Airplane/Starship csapata, a Blood, Sweat and Tears, történelmi énekesével, David Clayton-Thomaszal és nem utolsósorban a Ten Years After, amelynek gitárosa, az azóta sajnos már eltávozott Alvin Lee volt az 1969-es fesztivál egyik legnagyobb csillaga szédületes technikájával. És ott volt a Don Preston vezette Grandmothers, Frank Zappa egykori zenésztársainak bandája, aki az előző évben elhunyt Mester zenéjével tisztelgett és megerősítette FZ mondását: „Music is the best”. Emlékszem, egy haverommal még fogadtam is, hogy a koncertet az egyik legnépszerűbb Zappa-darabbal, a Peaches En Regaliával fogják kezdeni – és lőn…És ott volt a Jethro Tull, amely talán legszenzációsabb magyarországi fellépését produkálta, valamint Leslie Mandoki, nemzetközi csapatával, amelyhez az alkalomból csatlakozott Ian Anderson, Bobby Kimball a Totóból és Clayon-Thomas is.
A színpadok tiszteletben tartották egymást, nem fordulhatott el, hogy egymás hangját zavarják, ahogyan az 10 évvel később már mindennapossá vált. Megtörtént például, hogy a zseniális Nick Cave nagyszínpadi koncertje egyszerűen élvezhetetlen volt a néző mezőt harapófogóba zárt étkező bódék zajától és a levegőt felfaló olajszagtól. De olyan is volt, hogy a nem kevésbé nagyszerű Robert Plant világszínpadi buliját csak akkor lehetett jól hallani, hogy a színpadtól egy bizonyos szögben és távolságban állt az ember – ha odébb ment két méterrel, már belehallatszott valami drum and bass-dübörgés…
Ahogyan Woodstock-ból is csak egy volt, az Eurowoodstock-ot sem lehetett megismételni. A rendezvény egyre nőtt, a 2000-es évek elejére már egy szórakoztatóipari monstrummá vált, ahová minden évben több százezer ember tódul (már évek óta a külföldiek vannak többségben). A húsz évvel ezelőtti szellem azonban már régen a múltté…