Kiderült, hogy a tusnádfürdői Orbán-előadás szövegének hivatalos angol nyelvű fordításán némiképp finomítottak. Az "illiberális" kifejezés ebből a textusból ugyanis kimaradt. Feltehetően a miniszterelnökségen törölték a beszédnek ezt a lényegi elemét - netán jelezni akarták volna a külföldnek, hogyha a kormányfő újra átgondolhatná a dolgot, bizonyára másként fogalmazna?
Dehát az utólagos kozmetika semmit sem ér, hiszen a világsajtó és a diplomáciai jelentések már pontosan idézték az eredeti szóhasználatot - s az igencsak egyöntetű reagálások arra utalnak, hogy azt mindenütt pontosan meg is értették. Amúgy sem feltételezi senki Orbán Viktorról, hogy improvizálva, mintegy önfeledten beszélne, különösen egy olyan rendezvényen, ahol szokása szerint évről-évre elővezeti aktuális politikai vízióját. Az idei tusnádi kinyilatkoztatásra is alapos megfontolás után került sor; a magyar kormányfő tökéletesen tudatában volt az általa használt fogalmak jelentésének, s kiemelt hangsúllyal definiálta az illiberális meg a liberális demokrácia közötti különbözőséget. Afelől pedig a legkevésbé sem hagyott kétséget, melyiket tekinti politikai iránytűjének.
Ha a miniszterelnökség mégis manipulálta az angol fordítást, azt legfeljebb zavarában tette, de nem abban a reményben, hogy utólag félrevezetheti a világot. Az Orbán nyilvános elmélkedését rendkívül erőteljesen elutasító nemzetközi visszhang meglepte a kormányzat embereit; jóllehet, számítottak kritikai hangokra, de ilyen egységes felháborodásra aligha. Nem kalkuláltak azzal, hogy a mértékadó európai orgánumok mellett a legfontosabb amerikai lapok már egyenesen szankciókat fognak követelni a magyar rezsim ellen, s némelyik publicisztika úgy minősíti majd az országot, mint a "paranoid nacionalizmus" fellegvárát.
Ezt az uniszónó elutasítást legalább hazai használatra úgy próbálták magyarázni, miszerint a kormányzati intézkedések által sértett multik bujtogatják a világsajtót - ám maguk is tudják, hogy ilyen nevetséges butasággal a határon túl semmire se jutnak. Orbán eszmefuttatásán semmiféle "kríziskommunikációval" nem lehet javítani; még azzal a fáradt kísérlettel sem, hogy az egészet úgy igyekeznek beállítani, mintha csupán az úgynevezett SZDSZ-es liberalizmus elparentálásáról esett volna szó. Mert a tusnádi tézisek ugyan meglehetősen zavarosak, argumentációjuk pedig a legkevésbé sem állja ki a politológiai elemzés próbáját, de egyvalami azért mindenki előtt világos és félreérthetetlen: Orbán Viktor szándéka nem más, mint igenis kivezetni az országot a nyugati demokráciák közül.
És ezen az értelmezésen édeskeveset változtat az angol verzió "tapintatos" megoldása - viszont leleplezi, immár mennyire kezelhetetlenné vált maga a mondanivaló. Akiknek ezentúl kínos reszortjuk lesz különféle nemzetközi fórumokon valamiképp becsomagolni a miniszterelnök szavait, azok tökéletesen tisztában vannak a feladvány képtelenségével. Nincs a diplomáciai kifejezésmódnak olyan finom árnyalata, amellyel a "tusnádi gondolatot" kármenteni lehetne. A politikai blaszfémia már megtette a magáét, és a fejlett világban végképp a persona non grata kategóriájába lökte Magyarország miniszterelnökét. Márpedig ez a kimondatlan, de annál nyilvánvalóbb besorolás mérhetetlen károkkal jár; persze legkevésbé Orbánra nézve. Hiszen ő eddig is elviselte jól érzékelhető elszigeteltségét, sőt, a jelek szerint itthoni imázsának építésében még fel is használta a "hanyatló Nyugattal" való harcos szembenállásának bizonyítékaként.
Az odaadó hívek azonban nem akarják felfogni, miféle hátrányokkal terhel meg egy kicsi, fejletlen és szegény országot, ha a nemzetközi porondon diskurzusra és együttműködésre képtelennek ítélik. Márpedig a világ mindinkább tudomásul veszi, hogy Orbán hatalma alatt kiiratkozunk a demokratikus közösségből. Érti persze azt is, hogy itt voltaképp az ország egy erőszakos kisebbsége él vissza parlamenti erőfölényével, de ezt - fájdalom - részletkérdésnek tekinti. A demokrácia szabályai szerint nem szólhat bele, ha a magyarok egy illiberális rendszert legitimálnak. Ez a huszonkettes csapdája - ha emlékszik még valaki a regényre.
Orbánék éppen erre játszanak. Ami Tusnádon megfogalmazódott, az tudatos kiszolgálása a mind radikalizáltabb kormánypártiaknak; s éppen azért hangzott el nyilvánosan, hogy tovább mélyítse a szakadékot egy kvázi-jobboldali tábor, meg a maradék demokraták között. És ezt a belpolitikai célját bizonyára el is érte. Ugyanakkor tévedés azt hinni - noha hallani ilyen véleményt -, hogy akikre a demokrácia immár totális megtámadása sem hatott az újdonság erejével, azok értetlenül bagatellizálják Orbán verbális merényletét; hiszen a komolyan vehető elemzések itthon és külföldön egyaránt felmérték már mondandója teljes súlyát.
A külföldi média nem azért ír és beszél ezúttal egészen más hangon a magyar fejleményekről, mint eddig, mert korábban nem látta az éppen eléggé aggasztó jeleket. Hanem azért, mert még tapasztalt politikai kommentátorok is csak most fogták fel, hová jutott valójában ez a rezsim.
Hozzájuk mérten némely itthoniak kétségtelenül késésben vannak. A kormánypárti mamelukok érdektelenek. De akadnak, akik még ellenzékben is önáltatók, illúziókergetők és vakok.
