A vitát, amely új dimenziót nyitott a politika és a sajtó viszonyában, az „imázs” nyerte meg a tapasztalattal, a felkészültséggel szemben. Hiába volt már nyolc éves alelnöki múltja, a képernyő előtt mégis a remek PR-ral „felépített” JFK jött ki jobban a találkozóból, mert egy magabiztos, sármos fiatalembert láttak benne a nézők szemben egy gyűrött, sótlan idősödő úrral.
Fotó: NBC
E kudarcra még rátett egy lapáttal a két évvel későbbi kaliforniai kormányzóválasztás, amikor Pat Brown-nal szemben veszített. Akkor a Los Angeles Times valóságos kampányt indított ellene, hogy bebizonyítsa: Nixon megszűnt a déli konzervativizmus zászlóvivőjének lenni. A politikus a választás másnapján első dühében összehívta az újságírókat, és közölte velük: „Eleget szórakoztak már velem, ez volt az utolsó sajtókonferenciám”. Néhány nappal később az ABC televízió félórás külön adást szentelt „Richard Nixon politikai nekrológjának”.
Nixon tehát elvesztett két választást, 1968-ban azonban kárpótolhatta magát, a hivatalban lévő alelnök, Humbert Humphrey-vel szemben ő jutott be a Fehér Házba. Lehet mondani, hogy jobb híján, hiszen a nagy demokrata párti esélyes, Robert Kennedy 1968 június 4-i meggyilkolása után a Johnson-éra összes terhét hordozó HH-nak nem volt komoly sansza. Nixon első elnöki négy év alatt rendszerint jól szerepelt a televízióban, mégsem volt oka arra, hogy megszeresse akár az írott sajtót, akár a képernyőt. Elvégre javában tartott a vietnami háború, és bár végül ő volt az, aki „hazahozta a fiúkat”, első két éve még a háború eszkalációjáról szólt (egyes történészek szerint 1972-ben már atomtámadást is fontolóra vett Észak-Vietnam ellen, de nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry A. Kissinger lebeszélte róla…), és ahogy Vietnam volt az első olyan háború, amely az egész világon belépett esti főműsoridőben az emberek életébe, nehéz volt ezt a negatív hatást kikerülni. És ne feledkezzünk el ezeknek az éveknek a nagy béketüntetéseiről, faji zavargásairól, vagy az Attica (New York) állami börtönben 1971 szeptemberében kitört lázadásról, amelynek 43 halottja volt. A végzetet azonban a washingtoni Watergate irodaházba való betörésről szóló híradás indította el 1972. június 17-én.
A Watergate-felgöngyölítése az Amerikában hazánk fia, Pulitzer József által meghonosított oknyomozó és tényfeltáró újságírás történetének nem csupán legnagyobb sikere, hanem egyik tipikus példája, amikor szemfüles ambiciózus újságírók egy szinte „mínuszos” hír nyomán elindulnak, morzsánként gyűjtik be az ügy újabb és újabb részleteit, mígnem eljutnak a legmagasabb körökig, ahol természetesen megpróbálják eltussolni az ügyet, de végül nem sikerül. Ehhez kellett két olyan rámenős újságíró, mint Carl Bernstein és Bob Woodward, a The Washington Post munkatársai, akik teljes támogatást kaptak főnöküktől, Benjamin Bradlee-től, akit, mint utólag bevallotta, elsősorban a hírverseny motivált. Továbbá döntő szerepe volt az ügy felgöngyölítésében Bernsteinék fő informátorának, ama bizonyos „Mély Toroknak” (az álnév egy korabeli pornófilmből jött), aki, mint 30 évvel később kiderült, nem volt más, William Mark Felt, az FBI igazgató-helyettese, aki egyfajta személyes bosszúból leplezte le a legmagasabb helyről irányított üzelmeket, mert nem ő lett J.Edgar Hoover után a szövetségi nyomozó iroda vezetője.
A Post csapata 1973-ban: balról a 2. Carl Bernstein, mellette Bob Woodward, jobb szélen Bradley főszerkesztő - Fotó: Facebook
Bár az utókor szemében a dicsőség elsősorban a Post riportereié, és ezt erősítette a Woodward könyvéből 1976-ban készült játékfilm, Az elnök emberei is- az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem voltak egyedül az amerikai sajtóban. Sokan voltak azok az újságírók, akik haragudtak Nixonra Vietnam-politikája miatt és béketárgyalásait is csak úgy értékelték, mint „tisztességes visszavonulást” egy megnyerhetetlen háborúból. Olyan nagy nevek tartották folyamatosan napirenden a Watergate-ügyet, mint Sandy Smith a Time magazinnál, Seymour Hersh a New York Times-nál, vagy Jack Nelson a Los Angeles Times-nál. Nem mellesleg valamennyien a Demokrata Párt hívei voltak…Maguk között tudhatták az egyik „legrettegettebb” oknyomozó újságírót, Jack Andersont, aki az első helyen szerepelt Nixon híres „közellenség-listáján”. Olyannyira féltek tőle, hogy 1972-ben egy magas rangú elnöki tanácsadó parancsot adott Anderson megölésére, szerencsére a kijelölteket időben letartóztatták – éppen a Watergate-üggyel kapcsolatban. Elmondhatjuk tehát: lehet, hogy Nixonnak volt jó adag üldözési mániája a sajtóval szemben, de nem ok nélkül…
1974. augusztus 9-én a Népszava címlapján közölte a hírt Richard Nixon lemondásának bejelentéséről, az MTI tudósítója, Köves Tibor tollából. Másnap Őrségváltás a Fehér Házban címmel írt kommentárt Köves Judit, a Népszava washingtoni tudósítója. Ebből idézünk.
Fotó: Népszava-archívum
„Az amerikai társadalom politikai és erkölcsi válságának a tőkés csoportok egymásközi harcának eseményei hónapokig foglalkoztatták az amerikai közvéleményt. Két esztendeje hatoltak be az elnök újraválasztásának ügynökei a Demokrata Párt washingtoni országos bizottságának központjába, hogy lehallgató berendezéseket szereljenek fel és titkos dokumentumokat szerezzenek meg. Most Nixon lemondásával a Watergate-lavina, amely politikusok egész sorát temette maga alá, látszólag elcsitult. Hatása azonban felbecsülhetetlen. A Watergate-ügy ugyanis drámai módon betekintést engedett az amerikai burzsoá társadalom bonyolult, kusza világába, amelyben nem a demokrácia tisztaságáért, hanem a monopóliumok, a tőkés csoportok érdekeiért folyt az igazi küzdelem. Ebben a küzdelemben részt vettek a demokráciát valóban lelkükön viselő politikusok éppúgy, mint a szovjetellenesség, a hidegháborús politikai gyakorlat megszállottai. Olyanok, akik a demokráciát féltették Nixontól, és olyanok is, akik a szélsőséges reakció pozíciójáért harcoltak.”
Augusztus 11-én Barabás Péter írt belső vezércikket Az új elnök öröksége címmel, Gerald Ford várható külpolitikája, a Nixon által elkezdett szovjet-amerikai enyhülés folytatásának esélyeiről. De visszatér Nixon bukásának körülményeire. „A nemzeti megbékélés járja be az Egyesült Államokat, amelynek népe néhány év alatt két elnökét vesztette el, egynek a meggyilkolását nézte végig, a másiknak a politikai kivégzését” – írja a szerző és megállapítja: „Nixon belpolitikája, a burzsoá társadalom legelemibb játékszabályainak felrúgása, a diktatorikus hatalmi törekvések miatt kellett távoznia.” Ezután aggodalmát fejezi ki: vajon Nixon félreállításával nem lesz-e vége a „realitások vezette külpolitikának”? Idézi a New York Times közvélemény-kutatását, amely szerint az amerikaiak 60 százaléka úgy véli, a Szovjetunióval kötött egyezmények megerősítették az amerikaiak bizalmát a Szovjetunió, a szovjet nép, a szovjet állam politikája iránt.”
Gerald Ford, az Egyesült Államok egyetlen olyan elnöke, akit sem alelnöknek, sem elnöknek nem választottak meg, már 1974 márciusában így vonta le a Watergate-ügy tanulságát: „Amerika soha többé nem engedheti meg magának, hogy politikai serdülők arrogáns elit gárdája felülkerekedjen a szabályos pártszervezeten és egy országos választás feltételeit diktálja.” Beiktatási beszédének legemlékezetesebb mondata így hangzott: „Amerikai honfitársaim, hosszú nemzeti lázálmunknak vége”. Volt olyan amerikai lap, amely úgy kommentálta az új elnök beiktatását, hogy „a The Washington Postnak köszönheti hivatalát”.
2012-ben, a Watergate-ügy kirobbanásának 40. évfordulóján Carl Bernstein és Bob Woodward cikket írt a The Washington Postban, amelyben a két bátor újságíró megállapította: Nixon bűne nem csupán a Watergate-ügy felelőseinek fedezése, az igazság-szolgáltatás hátráltatása volt, hanem az egész 5 és fél éves kormányzása, amelyben "folyamatos háborúkat" vívott.
Háborút folytatott a vietnami háborút ellenző mozgalom ellen: a legdöbbenetesebb eset az 1970. május 4-i kenti vérengzés volt, amikor négy tüntető diákot lőttek le;
Háborút viselt a média ellen: jó oka volt rá, mert egy évvel a Watergate-betörés előtt tette közé a New York Times a vietnami háború valódi hátteréről árulkodó Pentagon-ügyiratokat, amelyeket Daniel Ellsberg vietnami veterán, hadügyminisztériumi alkalmazott szerzett meg. A Fehér Ház lejárató kampányt indított Ellsberg ellen, de már ezt megelőzően elrendelte, hogy az FBI hallgassa le 17, a háborút ellenző újságíró telefonját;
Háborút indított a demokraták ellen: 1972 elején, még a május 28-i és június 17-i Watergate-betörések előtt az akciók irányítója, Gordon Liddy találkozott John Mitchell igazságügy-miniszterrel és egy egymillió dolláros kémkedési és szabotázs-akciótervet terjesztett elé, amelyet az elnökválasztási kampány során akartak végrehajtani a demokraták, illetve támogatóik ellen. Mitchell később eskü alatt vallotta, hogy nem fogadta el a tervet, de nem azért, mert azt törvénytelennek találta. Bernsteinék azonban már 1972. október 10-én megírták, hogy a Watergate-ügy nem elszigetelt esemény volt;
A negyedik háború az igazság-szolgáltatás ellen folyt, de végül ebbe bukott bele: alig 4 nappal azután, hogy nyilvánosságra került annak az 1972. június 23-i Fehér Házi magnószalagnak a tartalma, amelyből kiderült, hogy Nixon a betörők letartóztatása után „nemzetbiztonsági okokra” hivatkozva, a CIA közreműködésével le akarta állítani az FBI nyomozását, az elnök lemondott. Ugyancsak perdöntő bizonyíték volt az az 1972. augusztus 1-i felvétel, amely arról szólt, hogy „meg kell fizetni” a betörőket, hogy ne beszéljenek a szövetségi nyomozóknak. A Post éppen ezen a napon írta meg, hogy pénz érkezett a besurranók bankszámlájára Nixon választási alapjától…Az utolsó háborút pedig a történelem ellen vívta a bukott elnök élete utolsó 20 évében, minden igyekezetével próbálta minimalizálni felelősségét – írta Bernstein és Woodward.
A Watergate csupán a legnagyobb horderejű ügy volt, amelyet az oknyomozó sajtó derített fel az elmúlt 50 évben. Emlékezhetünk az 1990-es évek eleji olasz „Tangentopoli” korrupciós sorozat leleplezéseire, amelyek maguk alá temették az egész akkori olasz politikai osztályt. A sajtó juttatta börtönbe Roland Dumas volt francia alkotmánybírósági elnököt, aki belekeveredett az ELF olajcég panamáiba, hasonló szerepet játszott a média néhány éve Izraelben: előbb a női beosztottjait szexuálisan zaklató Móse Kacav államfőt ítélték el, majd Ehud Olmert kormányfőnek tört ketté a politikai karrierje egy gyanús ingatlanüzlet miatt. És még nem látjuk a Franciaországot jelenleg foglalkoztató Sarkozy-ügy végét. Nálunk eddig csupán egy „nagy sikert” mondhat magáénak a sajtó: Schmitt Pál plágium-ügyét, amely a „díszfunkcióvá” vált köztársasági elnök bukását vonta maga után. Azóta is sokan feltételezik, hogy csupán „megrendezett” leleplezésről volt szó….
