Halálos rákbetegként is élettel teli, sőt virgonc, a négy évi küzdelem után vastagbélrákban elhunyt izraeli szerző, Anat Gov Happy Ending című darabjában. Energikusan tesz-vesz, vehemensen mondja a magáét, mindenféle praktikái vannak a gyilkos kórral szembeni harchoz, és ezeket fennen hirdeti hasonló sorsú szobatársainak. Az az igazság, hogy Margitai Ági irigylésre méltóan kicsattan az egészségtől. Napbarnítottan, feltehetően Lupa szigeti nyári lakhelyéről, a szokásos úszás, evezés, baráti dumapartik után érkezett az esti előadásra a Szentendrei Teátrumba. Dúlnak benne az energiák. Boldog attól, hogy színpadon lehet. Alakja most is nőies, ki sem bírná, ha nem járna rendszeresen tornázni. És változatlanul van benne valami kópés, kissrácos, aki szeret rossz fát tenni a tűzre, és miközben azért betartja a merev kórtermi szabályokat, és másokat szintén erre késztet, valamennyire kilóg a sorból. Külön elméletei vannak a gyógyításra. A lelke mélyén tudja, hogy nincs sok esélye, belelovalja magát a fantáziával is feldúsított tévhitekbe, természetgyógyászati módszerekbe. Néha már-már olyan, mint egy javasasszony, máskor pedig dermesztő tárgyilagossággal ecseteli azt a valószínűleg kiúttalan szituációt, amiben vannak. De pillanatokkal később akár már élen jár az önámításban is. Tisztán látó és önáltató egyszerre. Szeszélyes és ugyanakkor megfontolt. Racionális, miközben álmokat kerget. Fanyar humorral szemléli a világot. Fia, lánya, nagyívben tesznek rá, de ő a kórtermi létezésben is megtalálja a fellelhető örömöket.
Margitai színészetéből, civil lényéből öröm árad, és múlhatatlan kíváncsiság. Örökifjú. Ha akár közönségként jelenik meg a nézőtéren tekintete beragyogja a teret, ha csak az előtérben dumál, akkor is figyelni kell rá. És nem azért, mert primadonnásan megjátssza magát, éppen ellenkezőleg, maga a megtestesült természetesség. Gimnazista voltam, amikor a 25. Színház kicsi, de fölöttébb inspiráló terében, ahol főleg fékezhetetlen hevületű, szellemi energiákkal is feltöltött, fiatalok játszottak, a publikum tagjaként volt jelen. Az az igazság, hogy nehezen tudtam levenni róla a szemem. Ültében is cselekvő volt, mert olyan összpontosítottan figyelt, hogy az már szinte tettnek számít, ami odavonzza a tekintetet. Azt hiszem, soha nem volt szabályos szépség, de gyönyörű. A mai napig. Ott, a 25-ik Színház nézőterén, vagányul merész volt a dekoltázsa, lábai pedig kihívóak, és mindezt szerény, kedves mosollyal ötvözte. Mit mondjak, vadító volt. Ami különben színpadon is dolga lehet egy színésznőnek.
Soha nem fogom elfelejteni, évtizedek távlatából sem, Albee idegtépő, híres darabjában, a Nem félünk a farkastól címűben, Paál István karizmatikus rendezésében, Martha szerepében. Ebben aztán igazán pokolra kell menni, le kell szállni a lélek legmélyebb bugyraiba, eljutni a totális kikészülésig, tajtrészegségig. És mindehhez maró, gyilkos gúny is társul, olyan szituációk, melyekben akár nézéssel ölni lehet.
Margitai tudott vérfagyasztó lenni, de könnyedén, szórakoztatóan csevegni is. A produkció elején ragyogott, majd szisztematikus, kegyetlen módszerességgel eljátszotta a totális összeomlás folyamatát. Hogy aztán a lúdbőröztető éjszaka, ha úgy tetszik, kétes kimenetelű tisztítótűz után ébredve, valamennyire megint összeszedje magát. Közvetlenül a függöny lemenetele előtt, nekünk háttal elindult egy lépcsőn, komótosan, de már magát mégis nőiesen kihúzva, bár még ingadozó, bizonytalan járással, ment és ment, távolodott tőlünk. Ezúttal az általa viselt nagyestélyinek a háta volt merészen kivágva. Igézően mutatós volt, de közben idegesen megremegett, jelezve a roppant feszültséget, és azt, hogy ilyen éjszaka után nehezen elképzelhető tökéletes gyógyulás. Jó színésznőnek a háta is beszédes, azzal is érzékletesen játszik.
A Józsefvárosban volt rosszcsont gyerek, ez igencsak gazdagíthatta az élettapasztalatát. Rendszeresen belógott az Erkel Színházba előadásokat nézni. Belemámorosodott ebbe a világba. Balettet tanulva is edzette magát. Innen eredeztethető máig tartó remek mozgáskészsége, ruganyossága, lazasága. A főiskolára, ahonnan elkésik a felvételiről, és külön kunyizik Básti Lajosnak, hogy azért hallgassa meg, érettségi nélkül, 17 évesen veszik fel. A legnagyobbak tanítják. Bástin kívül például Gellért Endre, Várkonyi Zoltán. Miután végez, Pécsre kerül. Aztán Kecskemétre, egy évadra Veszprémbe, majd Miskolcra. Két szezont eltölt Pesten a Mikroszkóp Színpadon, ezután Szeged következik, és hosszabb időszak a József Attila Színházban, hogy aztán a fővárosból Szolnokra menjen, mert annyira akar Paál Istvánnal dolgozni. Ahogy örökifjú, úgy örök nyughatatlan is. Volt a filmgyár társulatának is tagja, visszatért Miskolcra, játszott Győrben, de kötődött a tatabányai teátrumhoz is. Hosszú ideje szabadúszó.
Vándormadár. Már akkor kipróbálta a szabadúszást, amikor erről itthon még csak alig hallottunk. Ha valahol nem érzi jól magát, odébbáll. Mondhatnám azt is, hogy odébb táncol, mert még mindig táncos kedvében van. Az Emésztő tűzben például szteppelt is, miközben két szerepet játszott, és mindkettőben meghalt. A Sírpiknikben a feje fölé dobálta a lábát, és szintén meghalt, sokadszorra a deszkákon. Érthetően szaporodnak az ilyen feladatai, amelyeket azzal is tesz izgalmassá, hogy éppen vitalitásával fokozza a feszültséget, olyantól kell megválnunk, akiben még tobzódott volna az élet. A Celestinában, amit direkt neki írt és átírt Lőrinczy Attila, minden színészi színét megmutathatta, ahogy legendás szerepében, a Máli néniben is ezt tehette.
A Rózsavölgyi Szalonban pedig muzulmán kamaszfiút játszik az Előttem az élet című kultuszregény színpadi verziójában. Eredetileg nem ez lett volna a szereposztás. A fiút felnevelő Rosa mamát adta volna, akit most Csomós Mari alakít kiválóan. Alföldi Róbert rendező eszelte ki, hogy Margitai legyen a kamaszfiú. Jó döntés volt, hiszen benne megvan az az elevenség, szarkazmus, ami ehhez a feladathoz kell, és ugyanakkor megvan a megfelelő bölcsesség is. Hiszen ez a srác kénytelen hamar felnőni, és metszően éles szemmel látni a felnőttek világát. Nincs maszk, a színésznő saját arcával van jelen, fekete nadrágban, fekete ingben. Nincs semmi, ami külsődleges. Nagyon belülre kell koncentrálni, a művészeknek és a nézőknek egyaránt. Margitai valószínűtlen mennyiségű szövegtengert mond. Bírja szuflával, memóriával és lelkierővel. Azok az évtizedek, amik életkorban közte és a szerep között vannak, meg sem kottyannak neki. Vérbeli színésznő, hatalmas élettapasztalatával azt játszik, amit akar.
