baleset;Mohay András;Budapest Jazz Orchestra;

Mohay András a halálos baleset előtti utolsó koncertjén, a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon FOTÓ: MÁTHÉ ANDRÁS

- Művészek életveszélyben

Fájdalmasan értelmetlen halál volt Mohay Andrásé, a Budapest Jazz Orchestra nagyszerű dobosáé, aki nem volt még 36 éves.
Mivel sok minden összevissza jelent meg a hírekben, fontos tisztázni a tényeket. Ebben Maloschik Róbert segített, aki évtizedekig szerkesztette a Bartók Rádió jazz műsorait, és a 43. Debreceni Jazznapok programját is összeállította, amiről hazafelé tartva történt a baleset, ami azóta sem hagy nyugodni, hiszen ott voltam a felújított Nagyerdei Szabadtéri Színpadon tartott koncerten. Az első sorban ültünk, Mohayval egy vonalban, tőle csaknem karnyújtásnyira. Láttuk minden kis arcrezdülését. Nem volt erős a mimikája, de arca eszelős koncentrációt, belefelejtkezést tükrözött, és azt, hogy zenélés közben egyáltalán nem csupán a maga feladatára összpontosít, hanem igazi csapatjátékosként, abszolút figyel a többiekre, és ez befolyásolja a játékát, miközben markáns egyéniség, vitathatatlanul Magyarország egyik legjobbja a műfajában, akit Európában is jegyeztek. Hátborzongatóan széles hangulatváltásokra volt képes. Lidérces, letargikus szomorúságra, és kitörő életvidámságra egyaránt. De azért ezen a vidámságon is érződött, hogy a boldog pillanatoknak is szenvedéssel teli aranyfedezete van. Utólag megtudtam, hogy voltak súlyos mélypontjai. Volt túl sok alkohol és más is. De az elmúlt időszak már a démonain való felülkerekedést jelentette, a mindinkább felfelé ívelő karriert, ami hosszú ideje a szakma és a közönség szeretetével, elismerésével társult.

Világsztárokkal is fellépett, ahogy utolsó koncertjén szintén ezt tette. Igazi nagysággal játszott együtt a Budapest Jazz Orchestra, az amerikai Grammy-díjas művész Joe Lovano direkt ezért repült ide az óceánon túlról, miután videófelvétel alapján az volt a véleménye, hogy az együttes méltó arra, hogy közösen szerepeljenek. Az egész csapatot remeknek tartja, de különösen a ritmus szekciót, és azon belül is Mohayt. Játszott is vele duót. Meg persze trió is adódott a koncerten belül. Elemében volt a dobos, a zenekarral együtt, amelyik hősiesen küzdött az ugyancsak a Nagyerdőben megrendezett, erőteljesen átszűrődő Campus Fesztivál hangjaival. Este tíz körül még a Tankcsapda ordító heavy metalja is rázendített, barbárság volt egy időre tenni ezt a két eseményt. De a Budapest Jazz Orchestra zokszó nélkül állta a sarat, és Lovanóval együtt, fergeteges teljesítményt nyújtott. Körülbelül este 11-ig játszottak, és hajnali 1-kor Mohay már halott volt.

A szervezők nem nagyon szeretnek szállásköltséget fizetni. És gyakran a fellépők is szeretnek hazajutni a saját ágyukhoz, családjukhoz, még ha messze is szerepeltek. Így gyakran művészek sokasága rója hajnalba nyúlóan a kilométereket, idegfeszültséggel teli munka után fáradtan, álmosan vezetve. A vidéki színházakban zömében budapesti művészek dolgoznak. Száguldanak haza az esti előadás után, vagy éppen reggel 10-re igyekeznek a próbára. Básti Juli például, annak idején, amikor kisfia született, gyakran megcsinálta azt, hogy az esti kaposvári előadás után még hazavágtázott a fővárosba, hogy puszit adhasson alvó gyermekének, majd reggel 10-re visszakényszerítette magát Kaposvárra a próbára. Nem bírta sokáig, a Katona József Színházba szerződött. Amikor egyszer Kulka Jánostól megkérdeztem, miért hagyta ott színészi felnőtté válásának szeretett helyét, a kaposvári teátrumot, az egyik döntő érv az volt, hogy nem akar az árokparton meghalni. És hát tudjuk, hogy a kiváló színész, Bubik István Szolnokról hazafelé autózva halt meg hajnalban.

Amikor meghallottam, hogy mi történt Mohayval deja vu érzésem volt. Évtizedekkel ezelőtt pécsi színészek szerepeltek az akkor még létező, híres budapesti Egyetemi Színpadon, Spiró György Csirkefej című darabjával. Sipos László ragyogó tehetségű ifjú színész is játszott benne, méghozzá felkavaróan elementárisan. A következő évadra már a Nemzetibe szólt a szerződése. Rohant haza Pécsre, hiszen 17 napos volt a kisfia. De soha nem érkezett meg, mert beleszáguldott egy felelőtlenül kivilágítatlan, álló járműbe.

A Budapest Jazz Orchestra balesetéről ellentmondásosak voltak a híradások. Egy előttük haladó, tőlük független kocsi elütött egy rókát, ettől szaladt neki a korlátnak, és állt keresztbe az úton. Az együttes tagjai nem szoros konvojban haladtak, elől egy személyautó, mögötte két mikrobusz, és még egy autó. Az elől lévők kiszálltak, hogy letolják az útról a keresztbe álló autót. Mohay az első ajtónál tolta, és olyan szerencsétlenül szaladt beléjük, az amúgy profi sofőr által vezetett mikrobusz, hogy rögtön meghalt. Több muzsikus is megsérült, volt aki töréseket szenvedett, hosszabb kezelésre szorul, akadt akinek ablaküveg szilánkok mentek a fejébe, ő pár nap múlva, hatalmas kötéssel a fején már próbált.

Le akarták ugyan mondani a következő, augusztus 1-re, a fertődi Esterházy-kastélyban tartandó fellépést, de vis major ide, vagy oda, mindenfélére hivatkozva, például a már előre elkelt összes jegyre, a szervezők nem engedték. Azt mondták, állítsanak be pótembereket. Kegyetlenség, érzéketlenség? Azt hiszem, igen. Mit érezhetnek a kollégák, barátok, akik között van, aki szinte folyamatosan zokog. Meg hogyan sikerülhet egy ilyen koncert? Mire e sorok megjelennek éppen tegnap este, már valószínűleg megtartották. Az is lehet, hogy emlékkoncertté vált, nagy közös gyásszá, ami valamelyest segít feldolgozni a felfoghatatlant. Nehéz megmondani, hogy mi ilyenkor a jó megoldás, hogy a show-nak feltétlenül, zökkenőmentesen tovább kell-e mennie. Amikor édesapám vonatbalesetben meghalt, és csak két rendőr érkezett éjszakába hajló időben a lidérces hírrel helyette, azt éreztem, hogy meg kell állnia a világnak. De persze amikor kimentem az utcára, tapasztaltam, hogy semmi nem állt meg, megy, diskurál, kutyát, sétáltat, rohan mindenki, mint annak előtte, semmi bánatot, megrökönyödést nem láttam az arcokon.

Egyetemistaként szembesültem azzal, hogy két kiváló, általam személyesen ismert, bábművész házaspár, Havas Gertrúd és B. Kiss István, akiket leginkább Mazsola és Manócska alakítójaként őrzött meg a közemlékezet, gázmérgezés miatt reggel nem ébredtek fel, meghaltak, és a délelőtt 11-re műsorra tűzött Az aranytollú madár előadása már lement nélkülük. Szilágyi Dezső igazgató úgy döntött, hogy nem lehet azt a sok gyereket hazaküldeni. Ezt dermesztőnek, elfogadhatatlannak tartottam.

Azóta tanácstalanabb vagyok. Az egykori nagy művész, Benkő Gyula mesélte nekem, hogy kezdő színész korában meghalt a menyasszonya a nyilvános főpróba napján. Bement Jób Dánielhez, a Vígszínház igazgatójához, és közölte, hogy képtelen játszani. A legendás direktor erre azt válaszolta: "Azt mondtad fiam, hogy színész akarsz lenni." És az előadást Benkő felléptével megtartották. Tán jobb volt így. Én is pontosan leadtam minden beígért cikket, amikor apám meghalt, csak utána tűntem el 3 hét szabadságra. Amikor Szulák Andreának haldoklott az édesanyja, az orvosok tudatták vele, nem biztos, hogy a mamája előadás után még megvárja. Ennek ellenére Szulák felment az Operettszínház színpadára, és azt mondta, pontosan megérezte ott, mikor hallt meg a mamája, a közönség szeretete rengeteget segített, hogy túlélje ezt.

Az emberi nagyság hihetetlenül gyönyörű példája Kútvölgyi Erzsébeté. Azon a napon halt meg az édesapja, amikor a testvére temetése volt. És ő ugyanezen a napon, önszántából a deszkákra lépett a Pesti Színházban, A dzsungel könyvében, amiben amúgy szó van halálról, így az óriási megrázkódtatást valamennyire bele tudta játszani Bagira, a fekete párduc szerepébe.
A Budapest Jazz Orchestrának is több kitűzött koncertje van augusztusban, köztük a hónap legvégén a Művészetek Palotájában. Mély főhajtás az elsőrangú együttesnek, és mély főhajtás a feledhetetlen Mohay András emlékének.

Segíthet-e a kisvállalkozásokon a huszonkét százalékos lakásépítési bővülés?