Érdekes séta eseményeit követtem nyomon az interneten. A sétálók "Vesszen Izrael!", "Terrorista Izrael!" , "Cionista gyilkosok!" és más, efféle feliratú táblákkal vonultak fővárosunkban, kifejezve egyfelől mély erkölcsi felháborodásukat, másfelől pedig a "szeresd felebarátodat mint tenmagadat" bibliai parancsolatának jegyében a szolidaritásukat a szenvedőkkel, ezúttal konkréten csak a palesztin szenvedőkkel. Ez a séta és annak tökéletesen közömbös fogadtatása mind a lakosság, mind a politika részéről (leszámítva néhány semmitmondó nyilatkozatot, kormányunk ez ügyben is a "hallgatni arany" bölcs tanácsát követte), elgondolkodtatott azon, vajon hol húzódik korunkban a rágalom, a hazugság, az uszítás elleni immunitás határvonala?
Egyáltalán, miről van itt szó? Ostobaságról van szó vagy elfogultságról, esetleg gonoszságról?
Biztosan sokan arról kezdenének most értekezni, mit tenne Magyarország akkor, ha az egyik szomszédja területéről rakétákkal kezdenék el lőni. Vagy bármelyik ország a világon. Mi biztosan nem volnánk olyan kegyetlenek, mint a cionista terrorállam.
Olvasom a hírekben például, hogy Izrael palesztin kórházat rombolt le. Igaz. Azt nem írták a hírek, hogy a kórházban a lerombolásakor már nem volt sem orvos, sem beteg, hanem csak a pincébe telepített rakétabázis, ugyanis az izraeli hatóságok előre figyelmeztetnek, hol, mit fognak lerombolni. Persze mi átlátunk ezen is, mint azon a másik nagy nemzetközi botrányt kiváltott eseten, amikor egy gázai iskola alatt 20, azaz húsz rakétát találtak és lerombolták az iskolát. És odatelefonáltak idejében, hogy ürítsék ki az épületet. Minek erről értekezni, ezt mindenki tudja. Csak esetleg nem mindenki akarja tudni.
Inkább mesélek, régmúltból. Történt, hogy 1683-ban Kara Musztafa nagyvezír parancsnoksága alatt az európai történelem legnagyobb török hadserege megindult, hogy elfoglalja Bécset. Ez az akció török részről brutális kudarccal zárult, nemcsak Bécset nem sikerült elfoglalni, hanem az összegyűlt keresztény seregek lendületbe jöttek és kiverték a Kara Musztafát Magyarországról is, így ért véget a százötven éves megszállás. Jelzem egyik nemzeti hősünk, Thököly Imre a törökök oldalán harcolt - harcolt? Fő tevékenységként kuruc huszárjaink a védtelen morva településeket fosztogatták. Aztán, amikor fordult a hadi szerencse, átálltak a keresztény oldalra, és Buda visszavívása során nem a várfalak megmászásában, hanem a zsinagóga felgyújtásában és kirablásában jeleskedtek, mint ezt Komoróczy Géza professzor nagyszerű könyvében, a Zsidók története Magyarországon című kétkötetes műben részletesen dokumentálja. Ezekkel a nemzeti hősökkel vigyázni kell, nem szabad őket az igazsággal szembesíteni, mert akkor kit ünnepelünk? Thököly például török ügynök volt, orvul betört Erdélybe és bő zsákmánnyal tért vissza a birodalomba. Jellemtelenség, gazemberség, hatalomvágy, fosztogatás, hazaárulás, aztán köztér- és utcatábla. A csőlátó nacionalizmus szerint jó magyar volt, hiszen kuruckodott, de valójában rossz magyar volt és rossz ember. Hatalomvágyó, jellemtelen politikus.
A történet mellékszála, hogy 1684-ben az osztrák csapatok megpróbálták megelőző akcióként visszavívni Budát, de akkor még nem értek el sikert. Viszont a rövid ostrom során egy keresztény lovag fogságba esett. Pádovában elterjedt a híre, hogy a budai zsidók ezt a lovagot a török hatóságoktól megvásárolták, megkínozták és vérét vették, mert a zsidóknak ez szokásuk.
Ezen a pádovaiak felháborodtak, megrohanták a helyi zsidó negyedet (csak mellékesen: a törökkori Budán élő zsidók szefárdok voltak, a páduaiak askenáziak, más rítus, más nyelv, más közösség, a kettő között érdemben akkor semmi kapcsolat nem volt), kifosztották őket, aztán összeterelték a város főterére, hogy most mindet megégessék, de meg is érdemlik, mit műveltek ezek Budunban, vagyis Budán. És már minden készen is állt az autodaféra, amikor lélekszakadva érkezett egy szerzetes, aki elmondta: most jött Budáról, jelen volt a történteknél, minden igaz, tényleg megvették a zsidók a keresztény lovagot, de aztán nem megölték, hanem sebeit bekötözték, őt magát felruházták és épségben visszaengedték a keresztény táborba. Hát ezen kicsit lehangolódtak a jó páduaiak, mert már beleélték magukat abba, hogy milyen jó mulatság lesz itt, de becsületükre legyen mondva, ekkor szabadon engedték az összefogott zsidókat. A történet olyan híres lett, hogy még száz év múlva, az 1700-as évek vége felé is megemlékeztek Európa-szerte a "buduni purimról", a pádovai zsidók megmeneküléséről.
Miért mondtam el mindezt? Mert valakinek meg kellett változtatnia a történetet. Valakinek kellett lenni, valahol a hír láncolatában, aki tudta, mi az igazság, de mégis az ellenkezőjét adta tovább! Hogy aztán jöhessenek a felháborodók és szervezhessék a korabeli békesétát, jobboldali tüntetést, vagy nevezzük bárhogy azt a szabadrablási és tömeggyilkossági kísérletet.
Valaki, valahol, hazudott. Nem mondom, hogy ma, hanem akkor. És majdnem nagy baj lett belőle. Egy becsületes keresztény papon múlt, hogy nem öltek meg százszámra ártatlanokat a felheccelt pádovaiak. Várom, hogy felbukkanjon ma is egy ilyen bátor ember, mint az a szerzetes, egy befolyásos személy, egy közszereplő, aki vállalja, hogy elmondja az igazságot.
Mielőtt baj lenne most is. Még annál is nagyobb baj, ami már van.
