Megérdemelt fogadtatásban részesült az általam indulat nélkül, bár kellő fölhevültséggel fogadott tusványosi beszéd. Ha a jellegét kellene megfogalmaznom, hírhedettnek mondanám, de nem olyan értelemben, ahogyan annakidején Vörösmarty ünnepelte Liszt Ferencet, éppen ellenkezőleg. Orbán tudatosan akart föltűnést kelteni, türelmetlenül várni, hogyan reagál majd rá a mindenkor gyűlölt és megvetett nyugati liberális sajtó, benne olyan árnyalatában igencsak eltérő két orgánum, mint a párizsi Le Monde és a Frankfurter Allgemeine. Mindkettő azt a kitagadott, ördögtől sugallt liberalizmust vallja, amelyet kormányfőnk visszavonhatatlanul megbélyegzett, csak az egyik valóban szabadelvű meggyőződéséből, a másik kereszténydemokrata elkötelezettségéből .
A mai nyugati világ egésze, bár túlságosan is általánosító a megfogalmazás, ugyanis csakugyan liberális, függetlenül az egyes országok kormányainak eltérő pártjellegétől. Ez a liberalizmus alapjában a demokratizmus, a kétségtelenül gazdasági, társadalmi és egyéb válságoktól sújtott társadalmaknak hevenyészetten összehozott formája. Akár érthetetlennek is tekinthető, hogy Orbán elutasító szavaival, ha hadat nyíltan nem üzent is a nyugati rendszereknek, de félreérthetetlenül azt mondta, számunkra menjetek a pokolba. Ha igazán következetes akart volna lenni, be is jelenthette volna, hogy nem kérünk az olyan "megfertőzött szervezetekből", mint amilyen a NATO és az Európai Unió, hamarosan bejelenthetjük kilépésünket is.
E lemeztelenített logikának egy hátulütője van azonban, az, hogy így túlságosan is egyszerű. Orbán a nagyvilághoz is óhajtott szólni, föltehetően nem fog csalódni, érkezik majd visszhang, de alapjában mégis hazabeszélt. Kivált híveit igyekezett elragadtatni, hogy ő töprengő, gondolkodó politikus, aki nemcsak kormányoz, hanem a "nemzet sorsának" elméleti eligazítója is. Sajnos mégsem eredeti, szimplán ismétlő, fölmelegítője annak, ami évtizedekkel ezelőtt is jelen volt már a világban, nálunk is, de hamarosan megbukott. Nagyon tetszetősen hangzott most, hogy ő a beteg, elátkozott liberalizmus helyett a "munka világára" akar támaszkodni, erre építené egész berendezkedését.
Abban hibázik azonban, hogy úgy nyolc évtizede, katolikus egyházi világnézeti háttérrel, éppen Magyarországon is kifundálta már ezt vitéz jákfai Gömbös Gyula, de ő ravaszabb megfogalmazásban "hivatásrendi társadalomnak" keresztelte el. Nem is eredetien, mert előbb és később létezett már másutt, sokszorosan meg is bukott, mondhatnánk általánosítással olyan fasisztoid jellegű kormányzatokkal, mint amilyen Franco Spanyolországa, Salazar Portugáliája, Mussolini Itáliája volt. Föltehetően tetszett Horthynak is ez a "hivatásrendi társadalom", később, ha szembe vele nyíltan nem helyezkedett is, lefékezte. Mert akadt kétségbe vonója, a Gömbössel nem túlzottan rokonszenvező erdélyi gróf, a bűnösen bizonyos értelemben maga is liberális, Bethlen István. Kicsit elszalasztva ez a hivatásrend, mint gondolat csak visszatért, akkor már vitéz ómoroviczay Imrédy Béla lelkületében és elképzeléseiben. Akkor sem tartós sikerrel,
Újdonságnak egyáltalán nem mondható, hogy nem is titkolt változatában, ez a Horthy berendezkedés mindig ott szunnyadt Orbán Viktor lelke mélyén. Ha szóba került, illetve, ha az ellenzék nyíltan is megkockáztatta az utalást rá, váltig tagadták. Holott a tények, a Fidesz eddigi nyolcéves gyakorlata és az éppen elkezdődött harmadik szakasz, kétségtelenül bizonyította. A kétharmadosnak kinézett parlamenti többség azt a "tündérvilágot" idézte föl, amelyben a Nemzeti Egységpárt negyedszázados szakadatlan uralma, a pluralizmus látszatával lehetővé tette a szocdemek, liberálisok, más demokraták országgyűlési "beengedését". A NEP belső, megingathatatlan fegyelme olyan monogám gondolkodást alakított ki, mint mostanában tapasztalhatjuk az ATV vitaműsoraiba "bátran beengedett" pártharcosok egyszínű érvrendszerében. Hogyne, Horthy idején is volt sokszínű sajtó, gyakran talán szélesebb skálájú is a jelenleginél, a korabeli Az újsággal, Népszavával, Esti Kurírral, 8 órai újsággal és a többivel, de a rádió ugyancsak a hatalom privilégiuma volt, a kormányzó úr szerencséjére tévé még nem létezett.
A liberalizmust idehaza elvben tehát már nem kell száműzni, a gyakorlatban karanténba zárta a kormányfő pártja.
Szinte az egyetlen kérdés tehát, miért kísértette meg Orbán Viktort éppen most ez a tusványosi vakarózás, mi magyarázza az eddig is jelen volt nyerseség ismételt megfogalmazását, ami korábban mégis kicsit árnyaltabban jelentkezett. Az öntudatos kormánypropaganda ellenére immár sok jel mutatja, hogy rosszul mennek a dolgok. A gazdaság, mint a 110 milliárdos megszorítás is igazolja, szinte javíthatatlan állapotban van, a kormányfőt Angela Merkel az unió fontos személyi döntése előtt "finoman" távol tartotta a konzervatív kormányemberek zártkörű csónakázásától, legújabban pedig a tengerentúli diplomáciai elszigeteltség, a Fehér Ház és a State Department egyelőre nem siet vendégszeretőn kaput nyitni. Joggal ágaskodhat így Orbán Viktorban az érzés, mintha már túlságosan és látványosabban jelentkeznének a hanyatlás és az elszigeteltség jelei.
Ideje volt Tusványoson nagyon keménynek lenni. A "program" sokszoros ismétlése egy ideig politikai mutatványokra nyújthat alkalmat.
