Előrefelé élünk; de gondolkozni csak visszafelé tudunk, mondja Kierkegaard. Az, hogy egy tizenéves a hatvanas évek közepén a Szabad Európa Tinédzser partiját hallgatta, negyedszázad múltán, a rendszerváltáskor nyert értelmet. A tekintélyelvű rendszerek hosszú életűként szeretnek magukra gondolni, de közben rövidlátóak. Észre sem veszik, hogyan kelnek életre az őket majd megdöntő gondolatok a gazdátlanul hagyott, hatalom elől zárt hátsó kertekben. A Kádár-rendszer is csak a homlokzatra, a müncheni Englischer Garten politikai műsoraira volt érzékeny, pedig a szabadság (inkább:egy meghatározatlan másik világ) utáni vágy az Angol Kert mélyének kulturális flórájában fogant meg. Abban, amiben a '68-asnak nevezett nyugati politikai mentalitás is, amelynek - még itthoni tétovaságában is - életveszélyes voltáról a rendszernek alig volt fogalma, s amelyet oly tragikomikus előszeretettel átkoz el a ma éppen regnáló kormányfő és megannyi szellemtársa. A jobboldali, etatista-autoriter rendszer veszélyt a szabadság örökségében szimatol.
A Kádár-rendszeren végül nem segített sem a geopolitikai realitás (az ideológiai és a többnyire láthatatlan, de tarkó-hideg leheletű katonai karantén), sem az, hogy 1956 után kétszázezer izgága nemcsak azért futott világgá, mert félte a megtorlást, hanem mert belátta a szabadság beláthatatlan hiányát is. Ezt a szabadságvágyat szívesen tudta határon kívül a hatalom. Ment, aki mert, tudott és akart. Maradt, aki nem mert, nem tudott és nem akart menni. Mert valakinek mindig maradnia kell, aki alámerül a személytelen vagy cinikus túlélési kompromisszumokba. Most nincs karantén, gazdasági kényszer van. De: a félmillió nyugatra távozó most sem hiányzik a rezsimnek. Akkor sem, ha menésnek, maradásnak egyformán súlyos ára van - a nemzet jövője fizeti meg. A szülőképes korúak hét-nyolc százaléka ma külföldön él, egy évtizede ez még csak egy-két százalék volt (KSH). Ha nagy hirtelen hazatérnének is, a hatalom sem materiálisan, sem mentálisan nem tudna mit kezdeni velük: megélhetés nincs, kritikus ellenzékre pedig semmi szüksége.
Most, hogy a kormányfő bejelentette a magyar liberális polgári demokrácia felszámolását, a düledező kulisszák mögött pedig izmosodik a jövő munkaalapú állama, szorgos lojalitásra támadt igény. Orbán korporatív állammal akar nemzeni nemzetet, mint Mussolini. De: a nemzet soha nem azonos az állammal, legyen bár liberális, vagy autoriter. Akkor sem az, ha a többségre hivatkozva egy hangos kisebbség el akarja hitetni az ellenkezőjét - a saját hatalmáról.
Ettől még darabig sikeres lehet, ha az államot működtetni tudja. Ha nem, a legnagyobb veszély éri: nevetséges lesz. Jól látja az immár duális végrehajtó túlhatalom kancellárja, Lázár János, amikor - utólag, lehiggadva, az egészet megismerve - tanulságosnak ítéli Gyurcsány Ferenc 2006-os őszödi beszédét: nehéz az államot átépíteni. Főként a nemzet akár csak egy részének ellenében az. Nem sikerült a baloldali-liberális hatalomnak sem, mert parlamenti bázisa rövidlátó, társadalmi háttere meggyőzetlen volt, a reformátorok vak jozefinistaként taktikáztak. Nem sikerült az országot baloldali-liberális értékek mentén modernizálni, lett hát jobboldali parlamentáris puccs, fülkeforradalom, amelynek új világában csak egy parírozó baloldalnak lehet legális helye. Tojó galambként forgolódik is a baloldali-liberális politikai képviselet, nem találja a helyét. Nem csak ő.
Egyenesen mondja Lázár János: a kormányzat nem lehet tekintettel azokra az oligarchákra sem, akik őt magát hatalomra segítették, el kell gázolnia őket is, akik megteremtették az alkotmányos államcsíny anyagi hátterét, mert egyszer meg kell szakadjon a forradalmi hevület. A vezérnek pihennie kellene, míg legelkötelezettebb hűbérese aprómunkával "konszolidálja" a nemzet-állam-állam-nemzetet, ahogyan azt államcsíny után már csak szokásosan meg kell tenni.
Lesz, aki "konszolidáljon". Gyülekeznek már azok az ifjú generációk, amelyek a hétköznapokban teljesítik majd be a jobboldali forradalmat. Mind tömörebb sorokban szemünk előtt az új "hivatalnok középosztály", a kötcsei hatalom szilárdan elkötelezett, előnyös kompromisszummal élő ifjú tömege. Az orbáni állam habarcsa. Látni őket, bár hogy milyenek, nem igazán ismerjük még. Hogy milyennek kell majd lenniük, azt magától a kormányfőtől tudjuk. "A szakmai tudás, az egyetemi végzettség és a hozzáértés nem jogosít fel senkit arra, hogy a kormányzásban részt vegyen... Olyan közigazgatási képzés kell, amely megérti és kiszolgálja a 2010 utáni világot… Olyan közigazgatás, amely érti hivatása mélyebb értelmét, az ezeréves magyar állam képviseletét…Erős, nemzeti szemléleten alapuló közigazgatásra van szükség, az államnak jelen kell lennie az állampolgárok számára a járások szintjéig, enélkül nem lehet jól megszervezni az életüket."
Igazat szólt a kormányfő a hét végén Tusnádfürdőn: 1989 óta felnőtt egy olyan nemzedék, amely - személyes élmények híján - már nem tud referenciapontként tekinteni a rendszerváltásra. Lassan némaságba zuhan az a generáció, amely a hatvanas években "előrefelé élve" ébredt: nem akarja, hogy az állam szervezze meg az életét, s amely 1989-ben visszanézve gondolkodott a jövő szabadságán.
Ment, aki ment, maradt, aki maradt. Ideje volna megnézni, motoszkál-e még valaki az Angol Kert hátsó fertályán.
