Mifelénk a művet Hegedűs a háztetőn címmel játszották, mondhatni évtizedekig, így az olvasó bizonyára elengedi a krónikásnak, hogy részletesen leírja a darab tartalmát. Mielőtt elmondanánk, hogy ez az előadás miért drámai, és komikus, nevetésre sarkall és megkönnyeztet, poénokkal és gondolatokkal teli, adjuk át a szót Dagmar Schellenbergernek, a játékok intendánsának, akinek ez a második évadja.
Tavaly Millöcker előtt tisztelget Mörbisch, a Vándordiákkal és idén kirukkolt Stein-Bock világsikert aratott musicaljével, melynek főhősét Sólem Aléchem (írói név: Béke veletek) alkotta meg. A szerző az oroszországi-ukrajnai Perejaszlavban, Kijev szomszédságában született, és jiddis nyelven írt, 1896 és 1916 között alkotta meg „Tóbiás a tejesember”figuráját. Volt tapasztalata bőven.
Nyitány
1905-ben, mint annyiszor már a 19. században is, a cári csapatok pogromot rendeztek. Ez késztette menekülésre, végül New Yorkban telepedett le és idézte fel szülőfaluja figuráit, kellemes és szörnyű élményeit. Művéből alkotta meg a musicalt a szövegíró Joseph Stein, a versek írója, Sheldon Harnick és persze a zeneszerző Jerry Bock. Ez a világsikerű musical indult újabb siker felé Mörbischben. A színpad lassan benépesül, úgy tetszik, a falusiak élik világukat, és lassan a színpad is felszárad, mert itt némi eső nélkül nincs premier. S már mindenki a színpadon van, amikor az intendáns Schellenberger, jelmezben, merthogy ezúttal nincs ideje átöltözni, folytatja – egyébként ott ülő elődje, Harald Serafin - hagyományát, és köszönti a vendégeket. Így tudja meg minden jelenlevő, hogy a hagyományos résztvevők, Burgenland tartomány vezetőin, kultúrpolitikusain kívül, ezúttal megjelent Izrael Állam bécsi nagykövete, a területileg illetékes püspök, képviselteti magát Szlovákia, és ott van Horvátország és a Cseh Köztársaság nagykövete.
A krónikásnak feltűnt, hogy a Holokauszt 70. évfordulójára emlékező Magyarország egyetlen notabilitása sem talált időt erre a premierre. Mörbisch általában teljesen politikamentes, de ennek a műnek a tartalmából adódik, hogy az együtt érzők jelezzék: örülünk a bemutatónak. S minthogy az itteni előadásoknak sok tízezer nézője van/lesz, akik persze a zsidó hagyományokkal nincsenek tisztában, ezért külön érdeme a kezdő képeknek, hogy Tevje, háta mögött a falu zsidó lakosaival, előbb öltözékének egy-egy, a vallási előírásokhoz kapcsolódó darabját mutatja be. Majd sorra szólítja a legfontosabb szereplőket: mindenekelőtt Goldét, a feleséget, Dagmar Schellenberget, aki az üdvözlő szavak után rögtön azzá válik, ehhez csak egy fejkendő kell neki. És aztán belecsapnak. Zúg, zeng az ének külön a férfi és külön a női kórusok ajkán - életről, szokásról, reményről, bánatról, ahogy az ősök tették, és az övéik, egészen Ábrahám és Mózes által megszabottakig, vagyis minden, ami naponta megesik, egyetlen szóban fogalmazható meg, de ez egyúttal a parancs szava is: hagyomány!
Tevje
A budapesti margitszigeti szabadtéri színpadnál majd háromszor nagyobb teret kell betölteni, de egy ekkora színpad nem csak sokak jelenlétét várja el, hanem a szereplők mindegyikét úgy kell megválasztani, hogy önmagukban is egyéniségek, a néző számára vonzó tehetségek, jelenségek legyenek, mert a mozgatható díszletelemek sokat segíthetnek szűkíteni, illetve tágítani a színpadi játék lehetőségeit, de a művészetet nem helyettesíthetik. És itt Mörbischben, most már évtizedek óta, hagyományosan nincs is erre szükség.
Most is, amint a színpad közepére kerül a tejesember háza, és sorra rendezi el Golde, a ház asszonya mind az öt leányát, kinek-kinek más-más feladatot ad, meglehetősen fennhangon, már-már veszekedve velük, megkövetelve, hogy hallgassanak a szavára. Ez a magabiztos tudat, hogy házon belül az asszony az úr, végigköveti, amikor boldog vagy szomorú, amikor a hagyomány szerint a házasságközvetítővel kerestet kérőt legidősebb lányának, és boldog esküvőjén, és szomorú, amikor másik lánya is elhagyja a szülői házat, de boldog, amikor mégis magához ölelheti. Zsörtölődik, amikor a péntek esti gyertyagyújtáshoz férje vendéget hív, de elégedett, hogy szépen, imával köszöntik a szombatot. Boldog, amikor gazdag parti ígérkezik, de annak meghiúsulásakor megnyugszik, megismerve a szegény szabó feltörekvő jellemét. Hát még, amikor megszületik az unoka.
Valójában a darab valamennyi szereplője csak kísérő abban a játékban, amelynek szereplője, szenvedője, éltetője Tevje, a tejesember. Ő milyen? Nekem már volt alkalmam látni a film főszerepét alakító Topolt színpadon is, majd megnézhettem a méltán elismerést és sikert aratott budapesti előadást, ezért tudom, a tejesember alakja olyan, amilyenné megformálják. Bessenyei Ferenc klasszikus robosztusa, Kulka János kifinomultsága, Gregor József basszusa, mind-mind ugyanazt a békés életre törekvést, a hitében élő, minden embertársát megbecsülő figurát állította színpadra. Ez a mörbischi Gerhard Ernst formálta tejesember szolid, gondolkodó, beszélgető, meglepődik az újdonságokon, de nem zárkózik el, és ennek arányában őt is szereti mindenki, aki a képzeletbeli Anatevkában, valójában az író falujában él, éppen az 1905. évben. Behúzza szegényes kocsiját, megáll mellette és gondolkodik a sorsán, hiszen azért ő áll a lova helyén, mert az lesántult és újat venni nincs miből.
Tehát szól ahhoz, akitől elvárja, hogy jobbra fordítsa a sorsát, aminek utána, ő is segít majd másokon. Ha valaki nem ismeri magát a darabot, ezt a Bessenyei által slágerré lett dalt - „Ha én gazdag lennék” - biztosan hallotta már. Ernst nem veszekszik az Úrral, amiért lesántult a lova, nem tesz szemrehányást, amiért kevés a pénze, áldja az Urat, amiért szép családja van. De szeretné vénülő csontjait megpihentetni, méghozzá munkátlanságot megengedő gazdagságban. Ez a beszélgető szándék a Teremtővel többször is ismétlődik, nem mindig dalban, hanem prózában, mígnem egy alkalommal így szól: „miért mesélem ezt Neked, hiszen Te mindent látsz”, és beszalad a házba.
És ugyanilyen hangsúllyal figyeli vevőit, akik a kocsija köré gyűlve mesélik a falu pletykáit, felfigyel az újságot olvasó szomszédra, aki valamiféle a cári rendeletről olvas, amely szerint a zsidóknak el kell innen-onnan menniök, de ő nem hiszi, hiszen miért kellene odahagynia hazáját. S itt hallja meg a fiatal, új eszméket valló Pecsnik, cári rendszert szidalmazó, a szegénység felszámolásáról szóló szavait, amire a bóher (rabbi növendék) mindjárt tudja, hogy Mózes is ezt mondta, meg ezt is. S amikor kettesben maradnak, Tevje meghívja Pecsniket, aki hirtelen szerelemre lobbant a második lány iránt, aki sebbel-lobbal előjött, majd elviharzott vissza a házba, a péntek esti imára, és szállást is ad neki. Aztán, hónapok múltán szomorú szívvel engedi el szeretett lányát, hogy a fiú után menjen a szibériai száműzetésbe. Hosszú időn keresztül a néző nem pontosan tudja, érti, miért is van a házak felett a híd. Ekkor kiderül: ott megy el a vonat, amely messze viszi tőle Hodelt.
Hagyomány
Tevje szavatartó ember, a megözvegyült Lázár mészáros el is hívja kocsmába, hogy ott kérje - a hagyományoknak megfelelően - feleségül a legidősebb lányt, Zeitelt. Számos olyan színmű létezik, amelynek dialógus sorába beiktat a szerző egy-egy „félre” utasítást, ahol csak a néző számára fogalmazza meg gondolatait. Itt a rendező azt választotta, hogy elsötétíti a környezetet, és a fénycsóva csak a főszereplőt teszi kiemeltté, a nézőt pedig így avatja be abba a gondolatsorba, ami után akkor Tevje kezet ad a mészárosnak. Ez nem egyéb, mint az eljegyzés maga, amint sugallja a hagyomány. És az ott tanyázó zsidó férfiak hangos jókívánságukat („Mazeltov”) vidám tánccal tetézik. Az ugyancsak a kocsmában iszogató orosz-ukrán fiúk közül az egyik felpattan az asztalra, csendet parancsoló énekbe csap, majd hagyományos orosz táncba kezdenek. Az addig boldog zsidó férfiak megrettenve hátrálnak előlük, mígnem Tevje előrelép és egyszer csak mellette terem egy jól méretezett orosz férfi és balkezét nyújtja, amit pillanatnyi töprengés után Tevje jobb keze érint, s láss csodát, előbb ők ketten, majd mind a két tábor egymásba kapaszkodva járja a táncot. Ez a mozdulat, amit a két ember keze érintése előtt és után a néző számára egyértelműsíti: az ellentét nem a népek között, hanem a nép és a hatalom között húzódik.
Amint ezt igazolja az a jelenet is, amikor a falu körzeti megbízottja, az őrmester felkeresi Tevjét, hogy figyelmeztesse, a pogromot nem lehet elkerülni. Ekkor mondja neki a tejesember: te egy rendes ember vagy, kár, hogy nem vagy zsidó. Igen ám, de a fiatalok - Zeitel és barátja Mottel a szabó - úgy gondolják, ők fognak összeházasodni, és amikor a lány apja közli, hogy a mészároshoz megy férjül, Zeitel ellenáll. Ez igazán meglepi Tevjét, hiszen más a hagyomány és egyébként is álmaiban a lányait mind gazdag férj mellett képzelte. Mottel pedig, hiába unszolja a lány, nem meri egybekelésük szándékát elmondani. Zeitel az, aki végül kimondja, és Tevje nemet mond. Majd természetesen beleegyezik. S ekkor a félszeg, gyámoltalannak tűnő szabólegény örömében eltolja a több méter magas díszletfalat. Ez a rendezői lelemény pontosan mutatja, hogyan, mitől tudnak emberek javukra változni, ha a sors, ezúttal az apa képében kegyeibe fogadja.
Az előadás egyik legszebb jelenete Hodel búcsújához kötődik. Arra a kérdésre, hogy mégis, miért megy Szibériába a fiú után, azt válaszolja, hogy szerelmes, és ezért. Tevje fennakad a szón: szerelem. Mi az? És leül az udvaron éppen az ebédhez valót szemezgető Golde mellé, és felteszi a kérdést: az ő életük motorja vajon a szerelem? Golde előbb nem érti a kérdést, hiszen a hagyományok szerint házasságuk a szülők szava volt. Igen-igen, de Tevje köti az ebet a karóhoz: mégis az ő életük olyan, mint a szerelem? És jön a válasz, amelyben felidéződik a sok évtizedes együttlét, a lányok világra jötte és felnevelése, egyszóval minden, ami egy közös életet jellemez, de Tevje nem hagyja, mígnem Golde bevallja, mindaz, amit együtt megéltek, mi lenne más, ha nem szerelem. Nincs mit tagadni, ahogy építkeznek a dalban, szelíden és nem kérdőre vonóan, ahogy Golde az erőteljes, és inkább parancsoló hangsúlyos asszony csendesül, mígnem meghatóan mondja ki: das ist die Liebe!
Nincs itt hely – sajnos -, hogy a darab valamennyi finom rezdülését felidézzük, például azt, amikor Zeitel és Motel esküvőjén Pecsnik unszolására elbontják a nőket és férfiakat elválasztó kordont, és - mit nekünk hagyomány - felkiáltással - a férfiak átkarolják hitveseiket és együtt járják a boldogság táncát, amit aztán katonák érkezése tesz tönkre. És a néző, a mai Ukrajnára gondol. De az is nehezen felejthető, hogy a legkisebb lány, Chava egy pravoszlávval esküszik össze, de ezt már Tevje nem tudja tolerálni és zsidó hagyomány szerint megtépi ruháját: számára ez a talán leginkább szívéhez nőtt leány meghalt. De, amikor a kényszerköltözéskor búcsúzni jön, elfordul, de tűri, hogy Golde átölelje és orra alatt dörmögve megint az Úrhoz szól: „kérlek vigyázz reá”. Ahogy a nyitó képben együtt a falu, így akkor is, amikor az elkergetés hírét veszik. És ekkor hangzik fel a siratóéneknek is megfelelő dal, az Anatevka.
Aki úgy érzi, hogy ismeri a darabot és valamennyire érti a németet, annak augusztus 23-ig van lehetősége gyönyörködni, a sajnos ma is időszerű történeten.